Félelemsál

a félelem, s a fájdalom
a végén úgy bújik tenyeredbe,
mint egy kis állat-
riadt, bizonytalan, bágyadt,
és te magadra kötöd,
mint valami sálat.

Rikiki vers

a
szó nem
jön könnyen
mennyit törtem
dőre kis fejem,
hogy a rím kilegyen...
kegyelmet nem ismernek,
sanda, sőt kaján vigyorral
szótagot számolnak szigorral,
nem adom fel, bár fáj szörnyen,
már kicsordult a könnyem,
szám belekékült,
a gondolat is
beleszédült,
de végül
célba
ért!

Mozaik

régóta gyűjtök
minden kacatot-
tükör cserepét,
kagylóhéj-darabot,
hozzájuk csapok
egy törésnyi napot,
falatot a holdból,
pár kihunyt csillagot,
és valamit azokból,
ami valaha voltam-vagyok.
hagyok itt-ott némi hézagot,
és amikor kész,
nézem hogy mozog,
miként kel önálló életre-
talán a rések közt
rálelek a lélekre...

Zseblakóközösség

néha szórakozottan
előhúzol a zsebedből-
néhány hányatott
sorsú csavar és
a mindentudó
svájci bicska mellől.
holmi távlati tervekről
motyogsz zavartan,
és óvatosan fonva
ujjaidat nyakam köré, lassan
visszacsúsztatsz a többi
zseblakó közé.

Könny haiku

csak könny-e az ott,
vagy folyékony fájdalom
csorog arcodon?

Sürgető

ha jön a vég,
ajánlom, siessen,
húzzon bele,
jöjjön mielébb,
mert holnap-
holnap már
nem megyek vele.
se önként,
se kacagva,
se élve, se meghalva!
hallja?
ha létem zavarja,
küldjön hawaii-ra,
majd írok szép képeslapot,
napot csorgatok
a hasamra nappal,
éjjel meg a
holdra ugatok,
vagy belerepülök
más fekete madarakkal,
mint valami
tébolyult angyal.

Halott vágyak

szépen megágyaztak a vágynak,
de a vágyak nem vetett ágyra vágytak.
ordítottak, dörömböltek,
csörömpöltek edényekkel,
szegényekkel nem törődtek.
vigyázzfekvésben vártak,
de a vágyak már rég odébb álltak.
vetett ágyban szép csontvázak...

Rövid úton

megiramodik,
a korláton át
veti magát
a magány
szakadékába.
amikor lába
már alig
érinti a talajt,
hallat egy
furcsa kis kacajt-
nyugalmat érez végre,
s az égre nézve,
széttárva szárnyait
indul messze,
hogy kísértő álmait
megkeresse...

Semmiség

úgy szorítottam
azt a törékeny
kis semmit,
hogy összeroppant
a tenyeremben.
bőröm alól nemlétező
szilánkokat szedegettem,
és számat összeszorítva
vártam, jöjjön a fájdalom.
de csak muszáj-dalom
szólt, az is hamisan,
halkan, mert
azt a semmit annyira,
de annyira akartam...

Puritán

vad vágyak pillangóznak
sablonnal festett egeken...
émelyítő díszletek között
fuldokolva húzza meg
magát a szerelem....

Balgán ballagó belga

ni, ott ballag egy belga!
lehetne a neve helga.
kiáltok utána: hé, helga,
de a beste belgája
nem hallgat a helgára.
ohó, engem nem ver át-
azért sem mondok neki verát.
battyog a belga,
egyre közelebb-
kezdi megszokni a közeget.
végre rendesen
meg tudom nézni-
s döbbenten látom,
hogy férfi...
fejem vakarom,
most kereshetek más rímet,
amivel méltán illethetem
e hamis hímet.
nem hímezek-hámozok,
s mivel oly lomhán mozog,
úgy döntök, legyen frédi
/szegény feje úgysem érti./
a végére nem maradt más,
csak a balga jelző...
az meg engem illet:
jellemző!!

Kenyérdobálás

majd azt rebegem:
bocsánat,
s buzgón tartom
a másik orcámat.
ha kővel dobálnak
-köszönöm- azt is
elteszem emlékbe.
bár lehet, hogy
elcserélem kenyérre.
vigasznak vigasz,
bár kissé sovány,
el is tehetem,
meglesz holnapra
a vacsorám...
méreg helyett nyelek
szikkadt kenyereket-
juszt sem
bosszankodom
tovább veled!

Vágy

egy fura törpe
ajtód előtt toporog,
bekopog,
menedéket kér,
állítja,
épphogy csak betér,
de hazudós-
marad ő,
s reggelre
benned
óriássá nő.

Aranyhalászlé

mert úgyis ráérek,
míg jő az enyészet,
mert ez így is jobb élet,
(de tényleg!)
mintha félig sem élnék,
vagy csak a falnak mesélnék,
az meg csak állna,
mit sem reagálva....
kiváló viszonyítási alap,
a falat kaparnám inkább,
vagy képemről a bőrt,
hosszú, szíjas csíkokban?
nem nyílt szinen,
csak egymagam, titokban...
ha kifogtam az aranyhalat,
kérjek tőle hármat,
vagy legyen inkább
finom falat vasárnap?

Szabadonfutó

vibrálni akarok, élni,
nem dermedten félni,
mit ró rám
szavakat öntudatlan
sorakoztató kezem.
eszem leelőzve,
kényszerítve hajt,
hogy lelkem szánalmas
rongyait levetkőzve
idézzem fejemre a bajt,
és pőrén álljak
a pellengéren,
záporozó kövek
kereszttüzében...

Vagy...

félek felvenni
tenyered alakját.
nem ejtesz le,
nem dobsz le

készakarva?
elmém máris
kutatja a kiutat,
falakat tapogat vakon,
a fülledt-párásra
lehelt ablakon
ki sem lát.
engedj hát!
/vagy nem is tudom.../

Álmok sorsa

már látom-
gombostű hegyébe ütköző
kipukkant léggömb-álom.
gyerekkezem még
szorítja a madzag végét,
a könny arcomra
maszatolódik végképp...

Észrevétlen

nem lennék
kabátod hajtókáján
feltűnő kitűző...
tán belesimuló,
ölelő, melegítő,
láthatatlan féltés,
izzító titok-bélés,
mely észrevétlen átkarol,
mikor harapós hidegbe
dermedt magányod
már csontodig hatol...

Elhidegülés

két fogkefe-
egy piros, egy kék.
cinkos pohár-lét
titkos érintés.
ők nem húzódnak szét...

Téli leselkedő

Lapos tetőkön köd lapít,
réseket kutat a ravasz hideg,
díszleteinket mára a szürke
száz árnyalata festi meg.

Vacogó játszótér bútorait
gémberedett kéz matatja,
az őszi nap leselkedik csak,
nyelvét fagyosan nyújtogatva.

Lágy hóval várandós felhők
égi karmester jelére várva
csillámos takarójukat
terítenék e seszínű tájra.

Kísérő haiku

lépésed koppan
életem kockakövén:
engem kísér/te/sz...

Metamorfózis

forró sikolyom
selymes szavaidon át
suttogássá hül...

Jégrevitt

jég alatt arc, fakó,
vértelen ajkakra fagyott szó,
szempillákra dermedt remény:
kőkemény költemény...

Album - Nagyanyám

balja kötényes-szoknyás
sokat megélt csípőjén,
jobbjával szemére árnyékot ejtve
áll - szája sarkában elmaradhatatlan
Kossuth-jával -
engem rejtő vonat jöttét lesve.
szegénysors-ráncolta arcára
cinkos mosoly derül.
(a szépiaszín-fotó albumomba
ragadt kitéphetetlenül)
viszontlátás-örömünnep-másnap
keze már akkurátusan aprít
csalánt a sápogó kacsáknak,
s szakasztott egyformán söpri
tenyerébe a viaszos vásznon
unottan fekvő morzsákat.
nekem jut tőle a frissen szegett
otthon-illatú kenyér elsője,
de már csak tollam helyezi őt jelen időbe...

Cehh

hogy egyik pillanatban
magamhoz édesgetném,
máskor meg szám
a búsba kívánja,
azt írja drágám,
a tomboló hormonok
számlájára.
hogy hétfőn-kedden
erényére ügyet sem vető
gátlástalan delnőnek tűnök,
hétvégén meg
ártatlan, szende jónak,
/azért szemet le nem sütök/
azt adja hozzá borravalónak...

Elmosódó határaink

még senkit nem szerettem
magamon kívül,
így hát most vagy
én vagyok magamon kívül,
vagy tán Te kerültél
valahogy bévül.
de ez egyre megy végül...

Fel-kiáltó-jel

egy végű száz szó:
nincs szándékom hátsó
lépcsőkön osonni,
szárny nélkül zuhanni
műanyag mennyekbe,
madzagon lógó
csillagként fejezve be
(ön)kén(y)telen
földi létem.
szomjan-étlen,
tétlen, kézzel-lábbal
magyarázni,
meddő fáról
termést rázni
sóvár ölekbe,
magamhoz ölelve
magam, téríteni
magamhoz,
Uram!
Uram!
nem vagyok magam,
de magam maradok,
s Te hagyod!
s Te hagyod?

Holnapra

kisöpör egy friss fuvallat
gondolataid utcájából,
sóhajtva mállik a vakolat
emlékeink házfaláról.
A felvonó nagyot zökkenve
torpan meg két emelet között,
s én vergődő érzéseimmel
telipakolt bőröndök
súlya alatt roskadozva
szállok fel rozsdás síneken
semmibe zötyögő villamosra...

Menedék

vad vágyak pillangóznak
sablonnal festett egeken,
émelyítő díszletek között
fuldokolva húzza meg
magát a szerelem....

Időkarc

szűz tenyerembe
lehulló homokszemek
időt rajzolnak...

Bánat -haiku

éles szavaink
felhőket szaggatnak szét-
könnyezik az ég.

Célkeresztben

a nemes vad,
aki süvítő golyók elől
mindenkor kecsesen
szökkent félre,
érthetetlen okból
most önként kapatja
magát puskavégre.
váratlan üldözője
elé penderül
(a felállás jó,
ezt érzi legbelül),
a fegyver csövét elkapja,
s huncut kacsintással
pihegő melléhez tartja.
a vadász lő-
mit tehet?
(hisz lövése
mellé sem mehet...)
a zsákmány üdvözülten
omlik karjaiba.
(erre mondják,
hogy szarvashiba?)

Kataton

nem akarok
céllal szentesített
eszközt. szemközt
köpni magam
banális lenne
tükörben bámulni
könny-alkotta
sminkem
nincsen kedvem
menthetetlent
menteni, festeni
ördögöt a falra
vagy hányni borsót,
esetleg törésig
járatni kútra a korsót...
métely, röhej,
lári-fári lárma!
visszakapaszkodni
inkább a fára,
boldog bódultságban
rágcsálni
csalóka cserjét,
bambán bámulni
bábból
szárnyrakapó lepkét,
nyálat csorgatni
könny helyett,
kántálni dacos
szájjal számtalan
közhelyet, kataton
ringatva nyugtatni
nyughatatlan lelkemet.

ragacsos hangok
csorognak buzgó
hangszórókból...
egye fene,
ejtsünk szót
az utószóról!
vagy szóra
sem érdemes?
érdekes!
csak én hallom
ezt a fals vokált,
amit tegnap
a száj még a
szférák zenéjének
titulált, s a fül
vakon hitt neki?
pedig sosem
volt isteni...


nem ágytól,
nem asztaltól-
leválik a szív
csendesen,
mint megunt
tapéta a falról.

Részvétlenül

nem hittelek magaménak...
tudom, az örökkévaló
lehet csupán két nap-
az első, melyen
a nyújtózó szerelem
magának teret remél,
a második, mikor komor
rekviemet dúdolva
önként elvetél...
szemeden
haragoszöld hályog,
testetlen vágyad
éltető érzésekért
partravetetten tátog,
de egy kegyelmes
kéz jóvoltából
már rá is borul
a jótékony szemfedél.
a szabadnapos szív
önelégülten henyél...

Szemfényvesztőhely

jégcsap-ujjú hajnal

markába hajítottál

egyetlen mondattal...

így fulladt részvétlen éjbe

a védtelen nappal.

áttetsző életünk

csak szemfényvesztés ,

csúfondáros csoda!

a nap holnap nélküled kel:

lejárt az illúziók kora.

Búfelejtő

itt már mit sem ér
holmi poharazgatás!
a felejtés hordójából
kell bőszen vedelni,
minden édes pillanatért
száz keserűvel fizetni.
könyékig túrni
szemétdombra
vetett emlékekben,
összetépni
a gyönyörű képet,
mit kincsként dédelgettem,
szavakat temetni
jeltelen sírba,
rázkódó vállal,
hangtalan sírva...

Lánglovag

szemembe nézni
vak voltál!
legyek hát
sivár szobádban
én az oltár,
s előttem térdepelve
kívánságod csak annyi:
előttem halni!
füstölögj csak,
s láng híján
remélem elfogadod:
tűzben bármikor égek,
ám füstbe nem fulladok!

Könnysugár

függöny résén besurranó

tétova napsugár-

szemhéjam maga alá temet

igazgyöngyként

gurulsz tovább:

könny lett a neved...

Katalízis

nálad koldulnak vágyaim-
álmom karodba röpít.
s bár nyirbálják vágyaim
ádáz hétköznapok,
melletted-általad
lüktető, igaz vagyok.

Falon átkopogó

tárt szívvel üldögélünk
egymással szemben
buta-boldog kis
világaink közepén,
építünk érvekből
vastag falakat
közéd, s közém...

Álomba szédülő

hangod terít rám

éjjelente takarót,

sóhaj-ízű szád

suttog altatót,

s feketülő tudatom

utolsó villanása-kép(p)

Te jelen(í)tesz (meg)

mindent...

Kortynyi én

mennyire mohón
kortyolgatod lény(eg)em!
lassan elfogyok...

A hab busongása

merjek-e tortádon hab lenni?
a hab élete olyan...
olyan kis semmi!
valami tetején kucorog,
illegeti-kelleti magát,
önnön édességén édeleg,
élet-ételed cukrozza,
léha vágyadat vonzza.
mohón ráveted magad,
íze nyelveden marad,
szájpadlásodon kéjesen omlik...
de jaj, PH-d romlik,
tiltakozik kényes gyomrod:
még elrontod!
amilyen könnyen csusszan le
nyeldeklő torkodon,
jönne máris vissza-
füleden, orrodon.
már rá sem bírsz nézni!
szegény hab! jól néz ki...
akarjak-e hát
tortádon hab lenni,
ha érzem, hogy
édes-bús létem
nem több: épp ennyi???

Letaszítva

foghegyről odavetett szerelem...

sért, bánt,

hogy élete darabjában

nekem csupán

epizódszerepet szánt.

csikkzsebből előránt,

ha a poén úgy kívánja,

holott az előző részben még

ön volt szívem királya.

ma be kell érnem azzal,

hogy sipkám csörgetem

csillogó trónusa előtt.

gondolja csak meg,

nőt így nem

húzhat-vonhat,

taszigálhat!

inkább nekimegyek

a Dunának...

Adok-kapok

égbe-földre
mérleghinta
kékre-zöldre
mi van itt ma?
kihajítva jellem,
erény, keménykedik
leány, legény...
áligazság festett egén
cikáznak fenn-
hordva orrukat,
nem saját
sanyarú sorsukat
cincálják,mindig a másét,
kéretlen kapott
ajándék gyanánt.
kúszva hason-haránt,
hátad mögé kerülnek,
sosem szembe-
sülnek-és fel sem
fogják kínjaidat,
kitartón lődözik
bordáid közé
mérgezett nyilaikat!

Tehetetlen

nem merhetlek
jobban szeretni.
ha ennyi adatott,
hát ennyi...
nem tudlak
kevésbé szeretni!
egyszerre vagy nekem
a minden,
a semmi,
amit nem akartam,
s amivé Te sem
akartál lenni.

Szabadon

ezredszer is ünnep lesz,

mikor megállsz ajtóm előtt.

ha szárnyalni engedsz,

messzire nem repülök!

Játszmák

mi ez az érzés,

amely arra késztet,

hogy rohanjak,

hol karjaidba,

hol Tőled el?

valahányszor futok feléd,

bizton érzem

sosem érlek el.

rohanok hát újra,

óvom buta-boldog szívem,

benne Tőled kapott

kincseim menekítem.

vagyok dróton

rángatott báb,

de szeretek távolodni,

visszatalálni hozzád.

ha kell, ezerszer,

újra és újra!

keserédes játék,

ki már játszotta,

az tudja.

Kő nő

legyek pünkösdi királylány?
vagy inkább bálvány,
ki mereven áll
márvány-piedesztálján,
várva egy érintést,
vagy hogy fagyos szívében
valaki forgasson meg egy kést,
leheljen belé utolsó lélegzetet,
bocsássa meg magának végre,
hogy vétkezett,
s a léha fényeket
számolatlan szórta szét
tékozló tenyeréből,
hogy hibát kovácsolt erényből,
hogy hiába kuncsorogták
kegyeit koldus-mód,
hogy gyöngyök
közé terelt disznót.
kő-elméje mélye rejti
múltja torz titkait,
akkor nem tudott szeretni,
most nem mer-
félig idol, félig ember...
könnyeiből nem
fakad szivárvány
merev szempilláján,
nem lehet soha már
pünkösdi királylány

Tavaszi szédületben

szédülnék veled

eszeveszett tavaszba,

taposnánk

bársonyfejű virágot.

ujjaim ujjaidba fűzve

bújnánk

zöld-illatú fűbe.

ennénk napfényt,

innánk májusi esőt,

vágyból-szenvedélyből

ácsolnánk

magunknak tetőt...

Tagadni, tagadni...

ne kényszeríts válasz(tás)ra!
tudom, seregnyi kérdőjel
sorakozik fejedben,
de hidd el,
szemem se rebben,
ha áltatni kényszerülök-
áltatok (kipróbálhatod...),
s a kétely-kommandó
állig felfegyverkezve
ellened játszva csatát nyerne!
ne törj hát önnön vesztedre,
ülj veszteg(zárban), csöndben,
míg kulcsom nem csörren!

Szikra

máglyám hűvös

kezedtől lobban,

szemeidben lángja táncol.

tüzed leszek,

amellyel gyermek-mód játszol,

s nem éget hamuvá,

csak megannyi

önfeledt szikrát szór...

Menthetetlenül

te legalább sejted,

ki vagyok!

nem vársz

többet tőlem,

mint amit

magamtól

magamból

adni tudok.

csodáim rég

elosztogattam,

nem fog már ima,

sem átok rajtam!

fáradt vagyok,

néha nagyon félek...

megváltást

rég nem remélek!

Álom-szabadon

csak árnyék,

csak árnyék,
puha léptekkel
osonó valamik...
képek és ízek és illatok...
elomlok, elillanok,
nem ragadok a pillanatba,
visznek szárnyaim,
álmaimmal együtt,
mindentől, mindenbe.

Dohogósdi

tüzem magam szítom,
letaszítom trónomról
a követelőket,
(majd később követem őket!)
nem vagyok megalomán,
megadom ám
másnak is a lehetőséget,
hogy írjon szart, vagy szépet,
olyat, mi áltat,vagy éltet,
a katalizátor nem múzsa,
s csak akkor köt igazán gúzsba,
ha kötődni akarok!
nem kellenek ölelő karok,
sem sóvár szemek!
felöltöm láthatatlanná tévő
köntösöm, s ellibbenek,
vagy költözöm.
(most visszaöltözöm!)
ócska bújócska,
menj a búsba búsulni.
nem tanulok helyeselni,
feleselni fogok, míg lélegzem,
s érzem, mit érezni akarok:
hogy éreznem kell!
addig letéve pajzs,
penna, fegyver!

Agymosó

nem akarok emlékezni rád!
addig vedelem
a felejtés pimpós borát,
míg utolsó idegsejtem
is kivet magából,
míg el nem tűnik
álnok arcod
retinámról.

Engedjetek!

Őrangyalaim mind túléltem,

felettébb hevesen óvták

mit sem érő létem,

s magam - magamtól.

Nem attól leszek örök

ha őrök vigyázzák

minden suta léptem,

ha lépten-nyomon

szembesítenek

gyengeségeimmel,

hisz valamennyivel

magam is megbékéltem már,

de ne húzzatok vissza,

ha a végtelen vár!

Önzőző

valamikor úgy gondoltam,

érte, miatta, általa!

csupa önámítás...

nincs más,

csak nekem!

csak én!

felületes lelkeink

felületes érintkezései.

mikor néha

derekát ropogtatva,

tagjait nyújtóztatva

ébredezik a remény,

mi rögtön

altatót dúdolunk neki.

nincs mi,

csak te,

csak én!

Önbíztató

mégis mitől félek?

hisz mintha

örök időktől fogva ismernélek

te meg én -

mint egy egész,

mit valami hatalmas kéz

puszta szeszélyből

ketté tépett.

s most, hogy a vak sors

engedte, hogy rád találjak

nem tehetem,

hogy gyáván megfutamodom,

mert míg lélegzem,

bánni fogom.

Pillanatkép

innen már

nincs vissza,

innen már

nincs tovább...

megkövült a van.

vagyok, mint

bogár a lámpa

fénykörében:

halálom előtt-

boldogan...

Dimenzióink

mosolyod a tükör foncsorába égve,
arcod negatívja párnámon,
talpadtól még alélva a szőnyeg rojtjai:
egy súlytalan ember lábnyomai.
tegnapi táncom a levegőben,
torkomban megtorpanva szavak,
melyeket megint nem mondtam neked.
(ez már örökre így marad... )
a semmiből érkeztél,
s oda küldesz vissza engem-
így maradhatsz a valóságban
helyettem...

Megnyugodva

ujjam végighúzom szarkalábadon..

lehetne benn' varázs, ami eltünteti,

én mégis inkább nézni akarom.

és zöld szemedben meglátni

ősz, ráncos nemsoká-magamat!

már nem bánom, ha illan a pillanat...

Felelet

megadtam hát magam...
neked, az érzésnek.
már nincsenek kérdések-
Te vagy
és van a mindenmás.
de a mindenmás is
Te vagy,
hiába lázad az agy...

Matrózos

vagyok amit mondok...
elmét bontok,
néha vitorlát,
most játékos
szél fúj tovább,
máskor bőrig ázva,
megtépázva
a tomboló vihart is állom,
s nem magamat,
de őt szánom.
mert ő el
sosem csendesül,
míg én legbelül
újra kismulok,
nyomtalanul
el nem múlok.
hát Te csak
engedj bátran,
s tudd:
semmit nem ígérek,
de kóbor-kedvem múltán
a Te kikötődbe térek!

Mindenestül...

a test pattanásig feszül,
zúg a fül, dobol a szív
eszeveszett ütemben.
és vár, és kér...
sóvár, de szemérmes.
minden sejt érez.
még nem érint a kéz,
de már  kész...
áramol, kavarog a vágy
a képzelet teret kap-
félénk-vad összecsapás,
vértelen harc,
kajánul komoly játék,
ajándék és sarc...
az arc ellebeg,
csak a szem nyel el,
bekebelez, felfal.
izzol és ellobbansz
elhal a fejben-sikoly...
nem vágysz visszatérni...

(birtokol egy férfi)

Szájalás

édes
méreg
pohár
szádon
szám.
lám,
ámít,
számít,
kábít.
suttog,
simogat,
hívogat-
riogat
ad-kér-
kap
nap-mint
nap.
bókol,
csókol,
be nem
hódol...

Megfoghatatlan

szárnyak surrognak...
szavak cikáznak,
tőlünk-nekünk.
nincs tér,
sem idő,
sem fal,
határt
nem szab
szabad
elméknek
senki!
ezt vegyék
el tőlünk!
kapzsi
tenyerükben
nem marad
semmi!

Szív tor

vagyunk...
nem is sejtjük, hogyan -
erősen, mégis illékonyan...
mi az egyik percben
kimondatlan igaz,
egyszerre húsba
maró hazugság,
ami követeli jussát,
eszi egyre mélyebbre magát,
nem adja alább:
célja egyenest a szív,
s másokat is hív a torra.
érkeznek rendre-sorra
szív-éhes vendégek,
s nem véd meg
semminő varázslat!
"élj a mának!"-
csacsogják önfeledten
"na én mentem..."-
int bájosan tudatod.
nem is kutatod
másnap nyomát,
élsz vígan tovább.
vagy csak hiszed?
nyugodj bele:
még sokra viszed!

Csillagélet

apró, parázsló csillagok
szobám falán
ezüstöt lehelnek testünkre
egyszer, talán...
mire kihúnynak, én elillanok,
üres szívvel,
lelkem fénytelen tükre
színeket színlel.
mikor a való kitép két kezemből,
marad a magány,
és élettelen, üszkös csillagok
szobám falán...

Varázs

néhány órára világod közepe lehetek:
semmiségében is végtelen ponttá
zsugoríthat avatott kezed...

Első csók

suta neszek közt
csendben csókvarázs rebben-
szétomló csoda

Vagy-ok

a rímes-bodros szavakat
rángatnám le legelébb magáról-
közvetlen inge előtt!
ajánlom, ön se lásson
mást bennem,
mint pőrén a nőt,
ki szavakat sző ugyan
színes vászonná össze,
de ez meg ne tévessze:
pusztán a csalfa látszat!
szemét fókuszálja arra,
amit kelmém sejtet,
már-már láttat,
amit mutatni tudok:
(fel)tüzelő öl,
indázva fonódó karok.
gabalyodni vágyom...
mit vágyom? akarok!
izzani és lobbantani
parazsa alatt a tüzet!
a szüzet játszani
értelmetlen lenne,
ne hagyjon esdekelni!
végre magáévá tenne?

Helyben haiku

vágtázó idő-
ha hátáról levetne,
MOST maradhatnánk!

Kerengő

csacska falevél,
önfeledten kerengő-
szélnek csak játék...

Óvaintő

akaratlan is
bele-belebotlunk: szív-
fájdalom-küszöb.

Értetlenség

én ki nem mondom,
Te fel sem foghatod azt,
mi mit sem értünk...

Előrelátó

téli estékre
csókokat tartósítunk:
érzelem-konzerv

Migrénes halogató

most máshol,
most bárhol!
kiiktatom magam e világból!
egy kicsit hadd ne legyek!
behúzom a függönyt,
tört fényeket sem engedek
tiltakozó szemhéjam alá.
majd máskor,
majd holnap!
megint visszakapcsolnak,
beengedem magamba a világot,
jól leszek, meglátod!
ha kell elhordok
egy irdatlan hegyet!
de ma- kérlek,
ma hagyd hogy
kicsit se legyek!

Hideg szerelem

jégcsap ujjak
markolásszák tarkómat:
belémszeret/tél

Titkok ezüstje

sosem cirógathat
álomból életre minket együtt
egy mitugrász kis hajnali napsugár,
ahogy ezüstjét pazarlón
szétfolyató hold sem talál
nektár-csókodtól jóllakottan
heverve birtokló karodban,
egy káprázatos nap végén
beköszönve rozoga redőnyöm résén.
nekünk a csalfa csillagok maradtak,
kik cinkosan nézve ránk,
a világért sem zavarnának,
buta kis titkunkat
nem árulják el a nagyvilágnak...

Félmosolyod

felhők sorfalán magát
átverekedő vézna sugár...
minden erejét belesűríti,
hogy szép-komoly arcodon
átfesse álarcként viselt vonásaidat.
épphogy felfedezhető,
szégyenlős felfelé-ív
szomorú szád sarkában,
a szarkalábak huncuttá
kunkorodása-rendeződése:
tétova alig (mégis) mosoly.

Szeretőkérlelő

a mámornak jött el ideje,
részegíts bele
magam - magadhoz - térítő karodba,
veszejts el benne,
s bennem lelj örörmöt.
legyek ünneped
a hétköznapok között.
módod megadom,
magammal ragadom
velem tartani képes
képzeleted, írizáló képeit
életre keltem,
ahogyan (majdnem)örök
dermesztő álmomból
Te engem.

vagyunk, mint marokban megbúvó
egymáshoz kopó-csiszolódó
sosem fakuló, zöld kavicsok.
holott csak a vak sors volt,
ki egyazon tenyérbe hajított...

Sejtegyesülés

köny(elm)ű titkom-
öröklét(ed)ig hordom
magamban tested

Zabolátlan csók

mindent teleír-
nyughatatlan kezem is
csókod vezeti

Csókbaleset

csókodtól bénán:
szerelmeden guruló
kerekesszékben...

Következmények

várandós lettem:
csókodtól fogamzottan
kínt fogok szülni...

Fosszília

jeltelen jelet
fogok hagyni lelkedben:
magam- lenyomat...

Csóknyelven

csak a szem beszél,
szájaink épp játszanak:
csókunkra nézek...

Vallomás

szád a számhoz,
míg megtorpan a világ.
nem hervad több virág,
a szél is lehiggad-
hajunkat nem cibálja bőszen.
bőven van idő(nk),
hajthatatlan fogaskerekei közé
akasztottuk feszítő vágyainkat,
ereinkben közös körön
száguld a megvadult vér-
karámjából kitört csikó mód.
csak szemedet, a tőlem-izzót
fogadja be ellenzős sajátom.
behunyva, vakon,
mégis látom.
s a szád, megint a szád,
újra és újra lecsap!
ízlel, kóstol,
számnak bókol,
számtalanszor!
ha ez az enyészet,
hadd legyen! akarom!
akarlak, nagyon!
a nagyonnál is jobban!
már tud(hat)od:
szádnak számmal (ki)mondtam...

Kimondhatatlanul...

magam is elámulok,
hogy kimondtam-
most ott van,
ott lebeg
kettőnk közt a szó ,
amiről tudván tudjuk,
hogy nem mondható
ki büntetlen.
de máris hussan, reppen,
füledig száll,
belepiszkál...
ne vess meg:
többé nem mondhatom,
hogy kimond(hat)atlanul
szeretlek!

Odaát

a rettegés csiklandósan
kúszik fel garatomon,
gerincemben ideget
szaggat egy goromba kéz...
halántékomban tamtamozik
egy ér,
benne a vér
medrét elhagyni kész.
lényem pattanásig feszül,
mint vágni kész sebész
kezében a szike...
és lecsap!
a gát immár áttörve,
hogy a kín árja
elsöpörje maradék
ép elmém
utolsó cafatait.
valaki belehajít egy
fájdalom-dárdákkal
sűrűn kirakott,
megmászhatatlan gödörbe.
a monitoron a görbe
kisimul, akár arcom.
"varrják össze!"
ezt (már nem) hallom...

Némafilm

legyen némafilm...
hozzám(sem)érő
ujjaid nyomán
bőrömön égve
jeges jelek izzanak fel,
nyakamon a pihék szertelen
mégis-glédában állnak,
vacogva-forró sejtjeim
türelmetlen várnak,
hogy eljöjjön a
borzongó- zsongó érzés,
kétségbe(mégsem)ejtő kísértés.
igézés szavak nélkül,
hogy belekékül a száj,
semmitmondó vonallá egyenesíti
a fogcsikorgató kívánás...
muszáj, hogy
megtörténjen a valami!
néma torkomból
csak néha szakad ki
szaggatott sóhaj
mielőtt szád lezárná
pecsétviasz csókkal.
fülem sem akar hallani-
kimondatlan szavakkal is
lehet vallani...

Skicc

jeleket simít
szemed köré
a fájdalom:
könnyed kézzel
komor színeket
használ
védtelen arcodon...

Végszó

a hang félúton megakad...
se ki, se be!
a szem tágra nyílva marad
sokáig légvétel sem hallik,
a szív szaggatott ütemet produkál,
ki-kihagy, de meg nem áll....
koncentrált semmi,
ki kellene evezni
az iszony-lápból...
határozott karok
kapkodnak felém.
elmém zavartan kutat,
önnön alján kotor,
maradékkal is beérné,
de már nem lel.
nem vagyok többé ember.
az ajtók rám záródtak,
figyelmeztetés sem hangzott el.
ne hagyj el,
ezt csak suttogva gondolom
hisz itt sem voltál...
még csendesen
földet hányok magamra,
mielőtt ereimet elárasztja
a sárgán villámló kín.
végelgyengült akaratom
szemfedél.
emberfia többé
nem láthat belém.

Fődíj

szellemes, kellemes,
a jelek szerint jellemes.
összezavar, felkavar.
mit akar, akarom?
a kardomba dőljek,
avagy be?
netán a karjába?
aurája nem taszít-
ellenkezőleg!
"én nem ellenzem",
csak ne elemezzen,
se tartósan,
se alkalmasint,
mert olyankor
megint beint
valamelyik énem,
s ha rákérdezne,
mind tagadna,
ártatlan arccal
arcátlan állítaná:
én nem, nem én,
valaki más mismásol...
kit ez nem gátol,
elnyerheti jutalmát:
éva kezéből almát ehet,
s a végsőkig elmehet,
feltéve ha nem világtalant
vezet vak,
mert az a sors joga.
míg az utolsó szóé-
szokás szerint-az enyém:
lehetne ön ez az egyén...

Maroknyi múlt

ha szétfeszíted
összezárt tenyerem,
félek nem találsz
semmit benne,
mert nincs egyebem,
mint puhán hulló
falevél emléke,
mely földet érve
nem dacol, csak hal,
megbékélve sorsával.
és ott kuporog
egy valaha-volt,
szökött dallam,
arra kárhoztatva,
hogy csak én halljam,
meg egy lopott mosoly:
arcodról csentem,
megmentettem.
megbújik még benne
egy olyan semmi-forma kő:
önként simult markomba,
mintha mindig is
ott lakott volna.
akad még számos
bennszakadt sóhaj,
ki nem mondott óhaj,
tétován nyújtott,
elfogadatlan baráti kezek...
ott vöröslik a búcsúzó nap,
azt üzeni: holnap...
kezemben lapul
egy főnix rám testált tolla,
ahelyett hogy
magával vitte volna
az újjáélesztő tűzbe,
ide száműzte...
beleremegek,
mennyi kincset rejtegetek
világ-kicsi markomban,
s én dőre,
majd' eltékozoltam!

Reményforrás

számban
ébredés
után
keserű álom
utóize.
frissen
fakadt remény
forrásvize
csak
néhanap
öblíti le...

Bátorságpróbánk

ha szilánkjaimat
tenyereden tartva
nem rettegsz,
hogy magad is megvágod,
eléd vetítek
egysosem-lesz valóságot.
ott kedvünkre kergetőzve,
félelmeinket
lehagyva-megelőzve,
élvezve, mint
gondtalan gyermek
a játszó-kertet,
szépre-vak szemnek
vicik-vacak kincset
egymás lábai elé
tékozló kézzel
dobálva, fittyet hányva
a világra, gyermeki
daccal, pirosló arccal...
leszünk-e bátrak
egyszer:
először-utoljára?

Depresszió

ívbe görbeszti tested rémálmod-
parázsló szemmel riadsz,
s már nem találod azt a világot,
mit a hajnal hozhat
új nap adományaként.
a fény is bánt, hasít, sért.
visszavackolódsz a sötét selymes ölébe,
magzatpózban elringatod magad-
oda magabiztosságod vértje...

Léptek

könnyben oldódó
fájdalom - instant.
távolodó hátadon
a remény utolsót
csillant...

Vágykeltő

érzés...
köldöktől
indul,
araszol,
egyre
feljebb,
tarkódig
kúszik,
bizserget,
őrületbe
kerget.
mindened
vacog,
dacod
oda
magad
adod...
alább
hagy
reszketésed-
magad
sem
érted...

Múzsacsali

múzsám elszelelt,
vagy elrabolták-
szárnya kelt...
kutattam
a szekrény mögött-
néhanap oda szökött,
máskor a függönyön
szokott billegni,
de ma
sehol senki!
jól nézek ki...
ezúton üzenem:
türelmem fogytán!
nem képzeli,
hogy tán
itt maradok
múzsa nélkül???
fejem zöldül-kékül,
mikor belegondolok,
mennyi lenne a dolog ,
s egy árva rím
sem tör rám!
tudom,
az én hibám,
nem bántam
vele csínján,
de jöjjön
nyugodtan haza,
majd lazábbra
veszem a gyeplőt,
nem leszek
annyira fennkölt...
sőt!
az évi rendes
szabadság is
megilleti, ha végre
visszatér ihletni!

Tolófájások

...
pont ott
tartunk,
ahova:
fel-alá,
té-tova
kezekkel
kezelünk
szavakat-
testhezálló
a feladat
adva van
minden
mi kell
bele is
fogunk
halni,
vagy mi
leszünk
az elsők
akiknek
nem jött
össze vissza
térünk
magunkba
folytjuk
feszítjük-
oldjuk
...

Konok szirén

tudom,
ez a lépés
nem kéne,
de kitépve
magam-
magamból
mi maradna
abból, mi
lényem lényege?
Téged-
magam-
felnemadó
énem éneke
akár
szirének dala:
hihetnéd-
semmi baja,
csak álnokul
hív-csalogat,
füledbe dúdol
hamis dalokat...
de mire a
vihar elvonul,
s kitisztul az ég,
rácsodálkozol,
hogy makacsul
ott ül még...

Ahogy akarom...

vakon botorkálok,
bele mindig,
épp a legmélyebb
gödörbe,
s körbe-körbe
tapogatózom
tanácstalan,
látványosan
földhöz verem
magam,
de legalább a
magam verme,
kény-kedvem szerint
vergődöm benne..
hiába is dobtok
mentőkötelet,
én innen sehová
nem megyek!

Ssssssssss...

Ha már most elsuttogod
minden titkod,
marad-e valami,
amit el akarsz
majd mondani,
csillagtalan éjjelen?
Úgy képzelem,
csak a szemed villan,
de nem illan
el a félelem-
mert rettegni
fogunk, nagyon...
Hagyom, hogy
vacogó ujjaid
átfolyjanak
tenyerembe,
mégse számíts
kegyelemre:
akármit nem veszek be,
ne ámíts!
Nem kívánok igéző
szavakat hallani,
mikor nincs
miről vallani!

Cupidórémi...

megint nagyot kortyoltam
valami keserűből,
mikor mámor-ízre vágyva
beleittam egy
agyondíszített pohárba.
azt hittem 10-kor
ámor vár rám,
de a kis balga-csalfa
nyilait otthon hagyta
lógva,
akárcsak engem, itt,
lövetlen
(a töketlen!)
de a mindenit,
valahol csak van
egy szabadnapos cupido,
vagy szerezzek egy enervált
(ám annál jobban beretvált)
férfiút a kupibó'?
nem,
én nem érem be
ennyivel!
inkább nem
nyilazok senkivel!

Nova

egy hold alatt,
más-más helyen
koccintottunk egymás
egészségére.
emlékszel?
aznap gyémántok
gurultak fel
szememből
az égre

Fizetni mindenért

itt már mit sem ér
holmi poharazgatás!
a felejtés horójából
kell bőszen vedelni,
minden édes pillanatért
száz keserűvel fizetni.
könyékig túrni
szemétdombra
vetett emlékekben,
összetépni a
gyönyörű képet,
mit kincsként
dédelgettem,
szavakat temetni
jeltelen sírba,
rázkódó vállal,
hangtalan sírva.

Alternatívák

megint üljünk fel
egy körhintára?
tisztára vidámpark,
vagy vidám barakk?
na várj!
kezem közé hadd
kapjalak
lesz ott ölés,
vagy ölelés...
öledbe bújva
szabadulok,
vagy örökre
maradok valami
tökéletes helyettes
kit témából
sémába helyezhetsz?
ne kérd a halált,
kérj meg engem,
suttogjak füledbe
ezer badarságot,
simítsam lényem
tenyeredbe...
el fog férni,
meglátod!

Csúcsok

tessék, csak tessék,
uraim, pillantásukat
képeimre vessék,
de ne nevessék ki,
tessék alaposan megnézni,
különben
kivesézem magukat,
pláne ha magokat
szórnak flört helyett...
de az is lehet,
hogy fölmegyek
egyszer a Parnasszusra,
onnan majd
elsorolom egy szuszra
minden búmat-bajomat.
addig mulattassák magukat
egyéb molett hölgyekkel,
(szerintem megkapó látvány,
tele hegyekkel-völgyekkel)!
nem is kell megvárniuk
míg odaérek,
mert ha végre
felkapaszkodom,
vissza se nézek...

(csak útba ne essen a Tajgetosz,
akkor nekem régen rossz...)

Szívtapasz

szívemen maradt
egy hatalmas heg...
valaki mondja
már meg,
mit tegyek ellene?
kellene egy
szív-összehegesztő...
tudom, kissé
hajmersztő kérés,
hisz fél év, és
magától is behegedne,
nem is vagyok
annyira belegebedve.
épp csak kicsit
megkeseredett a szájízem...
(hol a szájvizem?)
elég-e ellene
pár mézes csók,
meg kétes bók?
hisz mind megvolt,
de pirinyót sem
változott a helyzet,
szívem merő seb lett,
s a tapasztalat
azt mutatja,
semminő tapasz
nem segít rajta.

Ég velünk!

értem,
hogy értem haragszol,
de akiért a harang szól,
már nem én vagyok.
nekem harangoztak régen,
többet vagyok
halva, mint ébren-
álmodom vagy csípj meg,
vagy vakard ahol viszket
a legjobban! tégy olyat,
mitől szívem utoljára
megdobban,
mert döbbenni
már unalmas- minek?
vasárnap,
mikor felvágom ereimet,
légy ott,
vagy maradjon el a légyott!
lennék "égben megóvott halott",
kit mindenki istenít,
de az Istenit,
engedd, hogy elengedjelek!
túl nagy itt a meleg,
s én nem úr- de nő
vagyok a pokolban is
bár odaútra
szóló jegyem hamis,
mint a hang, mit kicsiholsz
magadból. vedd le már
ujjad a ravaszról,
nem áll jól, hogy jótállsz
magadért, vagy értem,
s nem értem e porondon
mit keresünk...
nincs kenyerünk,
mit együtt együnk!
(vagy komisz kenyér ez)
feszélyez,
hogy veszélyes
játékot játszunk -
láttatunk, de nem látszunk.
ellejtem
(helyetted kis virág)
nászi táncunk,
egyre szűkülő körökben,
őrült örömben tobzódva.
kiszögezem ajtódra
hogy a hely megtelt...
 felhúzom a vekkert,
hogy e (de)generált
mámorból
időben ébredjünk,
s álmosan mormoljuk:
ég velünk!

Tabula rasa

ujjaim közt
átcsorgó
mosolyom:
ajándék...
vidd, vedd el!
de látom már,
neked nem kell
sem jel, sem szó,
sem jelképes,
sem kézzelfogható.
hát feltartom tenyerem.
s egymás nyakára
hágnak a napok,
kővé dermedt
soraik közt
visszaballagok,
hogy napot
újra napra rakva
a végtelen kezdte
felé tartva,
kezem adva kezedbe
elvezesselek
egy új végtelenbe.

Sajgó

sosemlesz jövőnk
fásultan fordult át
sosemvolt múltba,
csak én matatok
tétova ujjaimmal
zizegő selyempapírba
rejtett emlékekben,
s monoton hajtogatom
átkozott neved
minden nélküled-napon
újra meg újra...

Bujtogató

higgye el, jó uram,
nem bánt,
hogy nekem ily
sanyarú sorsot szánt
az élet -vagy maga
(nem is tudom
kinek erősebb
ez ügyben a szava...)
létem utolsó perceit
majd magányban
morzsolgatom,
már latolgatom
rúzsom alkalomhoz
illő árnyalatát,
nekem senki
ne mondja: nahát,
stílusosan halni
se tudott
e szegény pára!
bár ha belegondolok
addig vár még
ezer ízes dolog:
szökkenő szavak,
buja bújások,
enyhe túlzások!
de legyen nyugodt!
míg valaki leendő
síromat ássa,
én másra
nem gondolok,
csakis magára!
önnel kész
vagyok halni,
bár önért soha...
(a sors mily mostoha)
még egy rongyos
rímet kerestem,
s nem hiába:
lehetne öné a testem,
ha nem lenne ily
haláltmegvetően gyáva!

Kulcs a lábtörlő alatt

hiába kelletem magam előtted,
te csak ásod a kertet,
addig én megint összeforrasztok
pár szétesett verset. összeterelek
szétszéledt szavakat,
döntök helyetted: tabukat, falakat .
a feladat testhez áll,
bár testem másért kiabál - érted!
nem érted, vagy nem mered?
mitől vagy ily merev?
erre semmi okod, hisz még csak
a kezem fogod elengedni
magad kéne, s végre
megtörténne a csoda,
vagy legalább langyos mása,
a csodácska,
de egyre másra
vágysz te is, ne tagadd:
ott lent nem büszkeséged
dagad, nem csak én
kaparom a falat
kínlódva kéjtelen éjeken,
mikor az értelem háttérbe szorul,
a józan észnek bealkonyul,
s a vágy a homályból
vigyorog konokul ösztön-énemre...
térj hát a lényegre!
vagy térjek én? magamhoz
szorítsalak, állítsalak
fel, vagy falhoz?
ígérjek? igézzek? igázzak?
add uram, hogy ne hibázzak!
ha végeztél a kerttel,
mint én e szegény verssel,
s kedved, erőd még maradt:
kulcs a lábtörlő alatt...

Végre itthon

zaklass fel,
hogy megnyugodhassak.
égess el,
hogy feltámadhassak.
ne érints meg,
hadd vágyjak rád.
lazán dobd lábam elé
az összes hibád,
hogy ok nélkül
szerethesselek,
s mikor végre
tudatom mélyére
temettelek,
újra kopogtass
be hozzám,
mint rosszlányhoz
a kuncsaft,
és annyit mondj csak:
megjöttem...
aztán sokáig, csendesen
csak állj szorosan
mögöttem!

Illékony

milyen jó is nem szeretni!
nem remegni, ha nem látlak,
gondolatban nem marni
csókokkal a szádat.
kész szerencse,
hogy bőröm
nem hívogatja ujjad,
s a fránya szerelem
nem késztet arra,
hogy ágyamon
balra nyúljak
félszegen azt kutatni,
tested akart-e maradni,
vagy a nem-szerelem
magával vitte
kézen fogva,
s csak én fekszem
ott fogvacogva...

Ennyi

te legalább sejted,
ki vagyok!
nem vársz többet tőlem,
mint amit magamtól
magamból adni tudok.
csodáim rég elosztogattam,
nem fog már ima,
sem átok rajtam.
fáradt vagyok,
s néha nagyon félek...
megváltást
rég nem remélek!

Szerepcsere

nem, nem és nem bánom,
hogy kacagsz rajtam,
vagy a sipkámon,
hogy mosolyom
tükröződik arcodon,
s nem tudni,
a kép vagyok-e,
vagy a tükör, mi görbe.
bár most ormótlan cipőmbe'
én botladozom,
s kényelmesen te dőlsz hátra,
mikor senki nem látja
te is belefuthatsz fejjel
egy habos tortába,
vagy belerúghatsz
egy teli vödörbe,
esetleg orrodra koppinthat
egy morcos törpe...
akkor csak nézel ámulva,
hogy fordult a kocka,
s ott állsz majd
méltóságtól-illúziótól fosztva...

az ott én vagyok.

az ott én vagyok.
láthatsz, hisz látszom...
játéknak látszó
látszatot játszó
figura csetlik-botlik
ott fent a vásznon.
nézem, amint
magamat játszom,
s azt akarom,
hogy még a látszat is
másnak látsszon!