ujjaim közt
átcsorgó
mosolyom:
ajándék...
vidd, vedd el!
de látom már,
neked nem kell
sem jel, sem szó,
sem jelképes,
sem kézzelfogható.
hát feltartom tenyerem.
s egymás nyakára
hágnak a napok,
kővé dermedt
soraik közt
visszaballagok,
hogy napot
újra napra rakva
a végtelen kezdte
felé tartva,
kezem adva kezedbe
elvezesselek
egy új végtelenbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése