Maroknyi múlt

ha szétfeszíted
összezárt tenyerem,
félek nem találsz
semmit benne,
mert nincs egyebem,
mint puhán hulló
falevél emléke,
mely földet érve
nem dacol, csak hal,
megbékélve sorsával.
és ott kuporog
egy valaha-volt,
szökött dallam,
arra kárhoztatva,
hogy csak én halljam,
meg egy lopott mosoly:
arcodról csentem,
megmentettem.
megbújik még benne
egy olyan semmi-forma kő:
önként simult markomba,
mintha mindig is
ott lakott volna.
akad még számos
bennszakadt sóhaj,
ki nem mondott óhaj,
tétován nyújtott,
elfogadatlan baráti kezek...
ott vöröslik a búcsúzó nap,
azt üzeni: holnap...
kezemben lapul
egy főnix rám testált tolla,
ahelyett hogy
magával vitte volna
az újjáélesztő tűzbe,
ide száműzte...
beleremegek,
mennyi kincset rejtegetek
világ-kicsi markomban,
s én dőre,
majd' eltékozoltam!