Titkos angyal

Valaki azt mondta, néha angyalok
kóricálnak a fejünk felett,
és mikor múlt éjjel
fölém hajoltál - esküszöm -
angyalnak néztelek.
Átkaroltalak gyorsan,
hátha a hátadon szárny van,
de egy árva kis csonkot
sem találtam.
Mire a reggeli kávém
mellé kucorodtam,
az egész emlékké fakult,
de egy tollpihe lágyan
a csészealjra hullt...

Metszéspont

te reggel agresszív hírekkel
vágatod gyomorszájon magad,
nálam szordínós kanálkoccanás-
hangon indul a nap,
téged csak a gitár villanyoz fel,
az én fülemnek zene
a lelkes rigó gospel,
nálad lénia mentén
tervezett a szemérem,
a kémcsőbe zárt
biokémiát én nem értem,
s míg te acélos akarattal
gyűrsz magad alá
egy irdatlan hegyet,
addig én könnyedén
az ég felé lebegek.
mégis, mikor egy-egy
pontban világunk összeér,
beomlik az idő,
és sisteregve forr a vér...

Pletyka

Elől a szomszédasszony,
mögötte beoson a kelkáposzta szag.
"Te, hallottad?
A Virágnét a másodikról megint elpáholta az ura...
Szép kis vitrázs függöny, honnan van? IKEA?"
Leül, nylon otthonkája zsebében matat,
előhúz egy fáradt cigit, nem kér tüzet...
"Aztán meg a kis rocker gyerek
mámeg a gangon szívta a füvet..."
Kávét varázsolok kettőnk közé - falat emelek.
Kavarásnyi szünet, épp levegőt veszek,
hogy megkérdezzem:
miért engem, miért nekem?
Májfoltos a keze,
örvénylik a kávé a kanál körül,
míg ő alámerül a ház
életének szaftos részleteiben.
(mi közöm ehhez énnekem?)
Körbefon a susmus,
saját konyhám foglya lettem.
Meg sem kérdeztem:
"Hány arzénnal kéred?"

P/illanatkép

Emlék arc - akár egy freskó,
lassan fakul, mállik, kopik, pereg.
Félek, eltűnsz, hát semmitmondó
szavakba öntelek.
Tested napszaga rég elillant,
csak naftalin, legfeljebb ha levendula,
s ujjaim alatt daróccá silányul
bőröd valahai bársonya.
Fogaim közt csókod is csikorgó
homokká válik,
csak egy hülye képen állunk
a végtelenbe dermedve mindhalálig.
Arany ecsetjével a nap
boldog arcot festett neked,
s én - azt hiszem - nagyon szerettelek...

Hullarablók

No nem a szó legszorosabb értelmében, inkább allegórikusan.
A tetem nem szerelmem tárgya (alanya),
inkább maga a szerelem - mint kettőnk szülötte.
Szépreményű érzésnek indult zigótánk takaros magzattá fejlődött,
kit együtt hoztunk erre a szürke, borongós világra, a mi saját poklunkban.
Pátyolgattuk, etettük, gyönyörködtünk fejlődésében,
s akár a valódi elsőgyermekes szülők - persze - olykor aggódtunk is.
Cseperedett, kisebb-nagyobb nézetkülönbségeink, vitáink,
ám egyértelmű jószándékunk, féltésünk közepette.
Mi pedig - fogva kis kezeit - vezetgettük,
sétáltattuk, feszítettünk mellette kétoldalt.
Ő ünneplő ruhájában botladozott köztünk,
büszke szülők között, s mutogattuk kicsinyke kincsünket
az utca népének.
Nem tudom pontosan felidézni, mikor, hogyan lett
az angyali szelídségű fürtös kis lényből dacos, akaratos kamasz,
s hogy mi miért fordultunk el tőle.
Talán a félsz, hogy mivé fejlődhet,
a felelősség - hisz mi hívtuk életre -
hogy kicsúszni látszott kezünkből az irányítása.
Nem, nem fogadtuk el, csak értetlenül álltunk, és vizsgálgattuk,
górcső alá vettük, és fel sem merült bennünk a megoldás,
hogy hiszen a mi génjeinkből alakult,
a mi tulajdonságainkat kellett örökölnie.
Mi pedig zárkózottak, félszegek, érzékenyek.
de igencsak önzők voltunk világéletünkben.
Ő pedig csak ámult azon, hogy nem tudjuk elfogadni ilyennek,
pedig annak idején mindennél jobban vártuk őt, saját megváltónkat.
Ahogy más szülők azt találgatják, hogy kitől örökölte az orrát, szemét,
édes kicsiny száját, úgy mi a hibáit, hiányosságait leltároztuk naphosszat.
"A Te hibád, a Te génjeid, a Te nevelésed"...
S míg mi acsarogva, elkékült szájjal,
és dühtől vöröslő fejjel egymásra mutogattunk,
ő szép csendben, hang nélkül kimúlt.
Most rájárunk, és maradványaiból, emlékeiből,
részeiből darabokat csenünk magunknak.
Szóvirágokká, szívfacsaró allegóriákká alacsonyítjuk Őt,
saját ambivalens érzéseink vétlen zabigyerekét.
Tetemére rájárunk, mint a hullarablók, s értékeit önzőn széthordjuk...

Hallgatások

Hányféle hallgatásunk van...
Mikor kitörni kész szó-fúriákat őriz
szorosan összepréselt ajkad,
mint egy égig nőtt vaskerítés,
mikor az igazság fájó mondatait
tapintatosan visszanyeled,
és mint háborús veterán
a betokosodott repeszt
holtodig lelkedben viseled.
Aztán van, hogy puhán ül
közénk a hallgatás,
elfedi a szürkeséget,
mint az első jótékony havazás.
Dac, harag, lemondás,
rosszul értelmezett szemérem -
van hogy' az összes hallgatásodat értem...

egy morcos mosómedve
-megelégelve,
hogy minduntalan
más motyóját mossa
üde-fürge patakokba' -
magát megrázta,
felmálházta hátát,
hogy újkeletű
szabadságát kiaknázva
elinduljon Kanadába.
mivel szegény elég lüke,
s nem is volt iránytűje,
eltévedt a nagyvilágba',
így érkezett Csehországba,
épp egy sörgyár udvarába.
szomjas is volt, éhes is volt,
ivott hát sört, rágott komlót...
jókedve is kerekedett,
táncolt, cigánykerekezett.
a mutatvány senkit sem zavart,
(beleértve bizonyos Hrabalt),
sőt fent említett Bohumil
(ki pár galamb jóvoltából
nem él már, s így nem is ír)
épp egy művén dolgozott,
s addig gondolkodott,
hogy a könyvbe
beleszőtte szlogenjét:
"unatkozik?
vásároljon mosómedvét!"
így lett hősünk méltán világhíres,
s bár már nem él a kis girhes,
szállóige lett belőle..
igyunk mi is a mosómedvebőrre!

Zárójel

épp időben, hatvannégy őszén,
pedig sürgős lett volna az elválás -
anyámnak is.
valahogy sose ment nekünk a szimbiózis...
látod, anyám, könny helyett tintával
áztatom a szűz lapokat.
nem kérhetlek számon,
de tudod mivé lettem?
azóta ülök itt a zárójelben,
amit körém kanyarítottál
eres kezeddel.

Helyett

Fizetett harangszó bukdácsolt át a réten,
fekete gyászkígyó araszolt, hevenyészve
könnyé faragott lelkiismeret-furdalás
koppant fényes vasárnapi cipőkön.
Kezem görcsösen rögöket morzsolgatott -
csak azt a végső hangot ne!
Szélnek kellett volna engedni
a vézna testedből maradt pernyét,
ezernyár-izű szilvalekvárrá
sűrűsödött lényeged őrizném inkább...
Már csak néha nevetsz fel bennem,
vagy kaparja torkom számolatlan szívott
Kosssuthjaid kátránya.

Harminc év múltán sem tudom
koszorúvá kötni hiányod...

néha...

üvöltve is ölelnélek néha...
mikor idáig ér a
fonal, mit magányod pókja
horgol szorgos kezekkel.
és csak gondolni merem:
ne menj el...

Kór-kép

Kéne valami lila,
nagyívű szentencia,
benne itt-ott egy kis zöld -
hogy el ne pusztuljon a Föld,
bár Amerika valamelyik
hős fia úgyis megmenti
(oldalán egy elcseszett
Halle Berry tipeg át
tűsarkain a káoszon),
míg én egy újkori
betonbarlangban papírra
rímeket álmodom.
Sárga csekkek úsznak
lágyan át az égen,
és én  bízom minden
hónap elsejében,
vagy megcsípek egy E-hitelt,
ha a sarki fűszeresnél
már kitelt a becsület.
A szomszédok csak meresszék
a szemüket, mint mikor
a cilinderből nyulat
húz elő a bűvész...
Tádáááám:
tízmillió életművész...

Trendi

A magasban megmondóemberek
megnyugtató óriásplakát mosolya,
idelent verébcsirip élet.
Vénásan táplált vágóhíd-remények,
szilikonos celebagyak,
push up önbizalom,
lomizó fogyasztói társadalom
egy halom romon.

Rapidélet, mindent nekem,
önfeledten énekelem,
hogy ájlávjúbéjbi -
érdekes, ezt mindenki érti...

Ötpontos biztonsági ajtónkon
benyomult pár snassz bőröndű vigéc,
planétás papagáj húzza ki a kalapból,
mennyit érsz.
A szekrényből kizuhan
álmaink zörgő csontváza...

Húzd be a függönyt, drágám,
a szomszéd meg ne lássa!

Formabontó köszöntő

kínok szögesdrótját
feszítette komoly-szép fiúarcod
mögé korán a sorsod.
rossz genetikai kódot kaptál,
vagy csak egy lidérc babrál
a potmétereden,
hogy a belső-tengeren
saját törvényed örvénye
húzzon mélybe, és taszítson felszínre,
míg hörgésnyi levegőt veszel,
míg hited és önkritikád
önkezű áldozata nem leszel...

Bonnie és Clyde update

lehetnénk mi az új bonnie és clyde...
itt ez a töméntelen kilobyte,
garázdálkodhatunk kedvünkre,
betűt betűbe fűzve,
legyűrve a topográfiát,
meet-elhetünk minden reggel,
boot-imát mormolva
(áldassék az egyetlen enter),
ide nem kell autó és fegyver,
 elég pár trójai,
ennyi a mai küldetés,
ülve, kényelmesen
hátradőlve verbál-öldökölhetünk,
nincs hulla, se falra fröccsenő
remegő agyvelő,
ilyen ma egy menő
net-gengszter páros,
halálos delet-et kap
az egész fantomváros...

Nevörendingsztori

szorri, de meddig várat
még magára a hepiend?
ha az ösztön lepihent,
mitől tántorog feléd
menetrend szerint a lélek?
halott wolfram izzótól
fényt meddig remélek,
és minek a temérdek
viszki generálta hiszti,
ha már a küszöbön botlik
az inger?
hová tűnt, mikor ugrottam,
miszter?

Visszatérő rémálom

lerogytam egy járdaszegélyre,
azon tépelődve, mivégre
füstöl el bágyadt cigarettákba
sodorva az életem,
és mit keres feszült síneken
hattyúnyakam,
de főleg: Villon nem tévedett-e,
a seggnek mily súlya van...

Őszbe forduló

fáradtan ébredt a nap.
reggel avarszín sugarak
lopták magukat szemembe,
a fal is rőt-aranyra festve ragyog -
odakint dideregnek a hajnalok.
tegnap még vörös pipacsok szirmait
simogatta szégyentelenül a szellő,
mára ráncos homlokú felhő
uralja a búzavirágszín eget,
a levelek sápadón búcsút intenek
a feslett ruhájú faágnak.
gólyák, darvak szállnak délnek,
az ősz utat tapos lassan a télnek...

Te-hetetlen

Szeretlek!
Visszavonhatatlanul,
gyengéden és vadul,
őrjöngve, dacosan,
lábujjhegy-hangosan,
puccosan és pőrén,
igazat hazudva,
sutba dobva a relativitást,
feledve csalást, ámítást.
Elejtek minden vádat,
ma már csak tehetetlen,
szorongva nézem,
ahogy lelked elszivárog
egy csöppnyi résen.

Morendo

még így is -
áldatlan, átkos létünkben
feszesre tudod húzni gúzsom
pókháló-erős szálait,
s én belefeszülök,
lúdbőrözve félek, mikor látom,
hogy testetlen tántorog
tőled hozzám a lélek...

A háló hőseire

Mennyi mirelit mosoly, hideg ember,
enter mögül szökött téboly-playboy,
és seregnyi puccos parázna...
Hol láncait, hol a rongyot rázza,
de láza már semmitől nem szökik az égig,
csak végigballag sanyarú sorsán,
és birka módján kántálja
a szerinte-valót -
fölötte kutyát ugat a hold...

Rezonőr

Az az utolsó, még képlékeny pillanat,
a ravasz remeg kegyetlen ujjam alatt,
és máris csattan a szeg a hüvelyen.
Nem magamért teszem -
tenyerem csupa csatakos izgalom,
s nincs irgalom, a harcot megnyerem...

eltünedez-ő

úgy menni el,
ahogy felissza
a nap forró ajka
a hajnali harmatot,
vagy egy puha sóhajba
hullni észrevétlen,
eltűnni kincsek közt,
szép szemű kisfiúk zsebében...
de nem most.
most még nem.

Mottó

megbokrosodott a Pegazus
(vagy hintaló?), lábam kengyelbe akadt,
fejem kemény köveken koppan-
álmomban költő voltam...

Segítő kéz

Lagymatag íve volt, a pontozóbírók nem adtak volna rá tizest,
de azért igyekezett dekoratívan elterülni a padlón.
Meghitt közelségben latyak, üvegtörmelék és konfetti elegye -milyen kiábrándítóak ezek az esetleges díszletek!
Az agya lázasan igyekezett az év utolsó napjának mozaikdarabkáit összeragasztani.
A főbb adatok bevésve; ezeket bármelyik mólés napon kacagva felmondta, mint az egyszeregyet.
Céges buli, persze...
Az irodaépületből indultak, kellő alapozás után.
Méregdrága pezsgők, nőcis italok, huncut fantázianévvel, és persze puccos poharakból, szemfájdítóan színes dekorációkkal.
Telik, naná, a belemet dolgoztam ki érte - gondolta Hermina.
De egyszer élünk, az év letudva, mindenki elégedetten dőlhet hátra.
A party vége felé már kattogott, hová, merre, és főleg kivel.
Jó a felhozatal idén, - ezt már szája szélét nyalogatva állapította meg.
A kis kockahas a marketingről - egyszer sikerült megvizuálni az edzőteremben, pedig munka közben jól leplezi ezekkel a keresetten lezser ingekkel.
Igen, ő lesz az.
Most - pár órával később - a fiúka már csak halvány benyomás. A liftben még sikerült egy -remélhetőleg kellően decens, de ígéretes - mosolyt rávillantani (megérte a fogfehérítés), de aztán elsodorták az érzékletek, mint mindig, mikor szabadjára engedhette jócskán buja ösztöneit.
Szóval haladtak, kisebb klikkekben, és egyre-másra morzsolódtak le a potenciális hímek, ám helyszínenként új volt a felhozatal, és ő táguló orrcimpával vetette magát a vadászatba.
Hol egy észveszejtő pillantás, hol jól karbantartott testének táncosan libbenő mozdulása adott jelt a - magát vadásznak vélő - prédának.
Már nem is a társaság haladt, a színpad forgott alattuk, és az ügyelő újabb és újabb mellékszereplőket hívott be.
Hermina tobzódott, és a fantáziája mini forgatókönyveket gyártott,
Természetesen mindben ő volt az igéző, sugárzó Nő.
Tervek, hangulatok, jelenetek, illatok, kezek, szemek, ajkak...
És most?
Az előbb még egy mélybordó hangulatú bárban adta át magát Nina Simone smirglisen simogató hangjának, hát sehogy sem fért a fejébe, minek köszönhető, hogy ezen a gyalázatos higiéniájú padlón heverészik, felcsúszott taftszoknyában, és elanyátlanodott frizurával.
Megfelelő megoldás nem volt a tarsolyban, pedig ha már az antré ilyen vacakul sikeredett,
vigasztaló lenne legalább a távozást sikkesen alakítani.
Ekkor egy pár fekete cipő bukkant fel az orra előtt, és valahonnan csomolungmai magasságból egy kéz nyúlt felé.
Megmenekültem - gondolta, és igyekezett arcvonásait feszessé, egyszersmind titokzatossá rendezni.
Gyere, kicsim, a lányok Anyádéknál várnak - hallotta meg férje hangját...

Csendjeim

csend kell hozzá - kívül-belül.
míg elül a rémisztő,
tajtékos hullám,
ami rég ostromol,
és elsodor, mert csak apró,
reszketeg lény vagy,
pedig lennél nagy és bátor
- mikor még magadnak is gyáva -,
hogy utolsó cseppként
hullj egy színig-pohárba.
de betakar egy ódon mosoly,
és az ezer cafrangú hiúság
többé nem követeli jussát.
megköszönni dadog a toll

Háttal nem kezdünk mondatot

elindulok, mielőtt satuba
fogna az idő, az élet -
már nemlátszani sem félek...

Létkérdés

mernél-e még lenni?
vagy csak a hipertóniás lélek
vagdos magán eret
hízelgő szavakkal,
s tőlem várod, hogy megbékélj,
ha tavasszal a vágyaid
bábjukból kikelve pillangó
szárnyukon röptetnek erre?
én is - éppúgy, mint Te -
félve mordulok az égre,
hol végre a hold
udvara várna minket,
de mi reményeinket
kannibál-mód felzabáltuk
rég, kétpofára,
hogy csak csontjaik
maradtak mára...

Summád

idegen ágyakban foltokban
foszlik le rólad az életed. -
örömödet centikben mérheted...

Léte(le)m

szeretek ez lenni-
tüske polírozott körmöd alatt.
te kihúznád,
de csak beljebb szalad...

Nőiség

Kocsmatörténet.
Bizony, kocsmába járó emberekről.
Történ pedig egy szép Videoton kontra Loki mérkőzés utáni estén,
hogy az egységbe érkezett a Videoton szurkolótábor néhány tagja.
Férfiak, nők vegyest.
Az egységen többnyire békésen iszogató "rockerek" tartózkodtak,
szintén koedukáltan. (Minő furcsaság...)
A konfliktus kirobbanásásban valószínű jelentős szerepet játszott a szurkolók felfokozott lelkiállapota (csúnyán elpi.csázták a csapatot), no meg az elfogyaszott alkoholos italok által kiváltott megnövekedett kiahénnem szint.
(tesztoszteron, adrenalin, meg a jó ég tudja mik vannak az emberben, ha nem figyel oda...)
Sosem fog kiderülni, ki ütött először vissza, de az bizonyos, hogy mire felnéztem a pultból, már javában zajlott a tömegjelenet.
Korántsem konszolidált pofonok szálltak nagy ívben, valamint néhány sunyi orrbavágás is becsúszott mindkét tábor részéről.
A mérkőzés kiegyenlített volt.
A Red-Blue Devils (imígyen fémjelezték magukat a Vidi rajongók) egyik női tagja keresetlenül ocsmány szavakkal, no meg rúgásokkal illette az egyik derék darab rockmarconát, valamint minden tőle telhető
módon locsolgatta az olajat a tűzre,
nehogy a csata heve enyhüljön valamicskét.
Az inzultál fiatalember párszor elnéző mosollyal féretolta a vehemens kis fúriát,
ám mikor az egy jól irányzott rúgást vitt be hátulról a hímneműnek,
kapott egy ösztönből - és marha nagy marokból - jövő pofont,
amitől hirtelen igencsak elcsendesedett, és átment vízszintes helyzetbe.
A harc meglepő gyorsasággal elült.
Fűrészpor a vérre, és kész...

Van-e tanulság?
Én nem tudom...

Hallgatósdi

gyémánttá sűrűsödött
csöndemmel karcolom ablakod.
elér-e füledig a csörömpölés,
ha elég sokáig hallgatok,
vagy élsz tovább,
ebben a törékeny némaságban,
öröksápadtra váltan?

Vádlottak padján

szökőkút permetez ránk
szivárvány percet,
a hajnal mégis két
üszökbe dermedt
testet talál
seébren-seálomban.
gyilkos nincs
- két vádlott van...

Szájbaj

A reggeli grimaszkodás (finomabban szólva arctorna) kellős közepén csap képen a felismerés.
Egyenest a tükörből...
A szám!!
Anyám száját látom áttűnni, és egyre határozottabb körvonalakat ölteni a sajátom helyén.
Ismerős is, hasonlít is, de nem az enyém.
Értem én, hogy kromoszóma, meg gének, DNS, kutyafüle, de akkor is!
A kis kunkorok a száj(am?) két sarkában - határozottan enyémek.
De a pengeéles, vékony ajkak...
Gyors leltár: az orr jön.
Az is mást formáz.
Édesjóanyám...
Keskeny, szinte cimpa nélküli -ez rendben.
Profilból nézve görögös, vagy mi - szokták volt mondani behízelgő modorú férfiak.
Elfogadható, ámbár csak francia felmenőágiakról van tényszeű tudomásom.
Szubjektíve a szaglószervemet szépnek látom többnyire,
de ez itt most - minden analógia ellenére - határozottan az anyámét formázza,
főképp félbalprofilból.
Érezhetően, erőszakosan epidermiszem alatt feszül az anyám arca.
Ettől vagy sem- lüktet a koponyám.
Azonnali rovancs szükséges!
A tekintetemet (!?) kerülgetem a tükörben.
Szűkölve próbálom rávenni magam a szembesítésre...
Tervek íródnak az agyamban, és landolnak gombóccá gyűrve a papírkosárban.

Mi lesz velem, ha anyám szemei néznek vissza rám?

Sikoltó

amit az ember nem lép meg,
az marad édes-bús emléknek,
vagy a nemlétnek örökíti át,
akár a szamár az iá-t a génekkel,
de én ezzel mit kezdjek?
a vég megteszi kezdetnek...

kezdetben vala az ige,
most meg lehajtott fővel istentelenül
csak húzzuk súlyos igánkat,
és gigánkat fel-alá mozgatják
a visszanyelt epeszín nyálak...
hát most hogy mondjam el anyámnak,
hogy nem ízlik a lét?
kétrét görnyedt énem
sikítja zsigerből:
én nem, én nem, én nem
akarok a földön(rend)kívüli lakó
lenni! csak tessék szépen
engem egy kicsit szeretni,
és nyomjon barackot
a szőke fürtű fejemre a mama,
és ne legyen migrénes rohama
két tárgyalás között,
mikor én hörögve nyögök
és taknyom-nyálam egybe',
és nem értem,
miért nem vagyok szeretve...

alább a lábjegyzet:
nem kérek több
drága kekszet,
csak egy mosolyt,
csak egy felet,
amibe belefeledkezhetek
-nem hetek- de még így
 45 év múltán is,
és akkor nem lennék vulgáris,
mert szeretve voltam, vagyok, leszek...
anya, megint hol a pokolban fáj a fejed?
én most megyek...

Amit akartok...

a lélek -vagy amit akartok- haldoklik,
akár sarokba száműzött,
hűtlenül elhagyott félpár lyukas zoknik...

Románc rewind

"egy válóperes bíró majd visszaesket..."
kiszedjük a díszek alól a termet,
visszaöklendjük teli bendőnkből
az örömszülők által szponzorált
kiadós vacsorát,
elropjuk - a pénz a násznépre hányva -
rewind a menyecsketáncot,
vissza, visszacsináljuk
az egész istenverte románcot,
vesszen a szerelem,
vesszen az illúzió...
csak egy félmólés konklúzió
bólogat búsan a sarokban,
halkan dünnyögve:
én megmondtam..
megmondtam előre,
hogy ez lesz a vége!
és tényleg ez lett...
hol a bíró, ki hitünkbe fúltan
végre visszaesket?

Megmentősdi

minden alatt, ami hamu,
ott vagyok, és te kikaparsz,
pedig égetek.
két kezed sebeire gyógybalzsam lesz-e,
vagy menetelsz tovább,
önmagad keresztje alatt
sajgó vállal?
lesz-e ki vállát válladhoz vetve
tébolyod helyére lángot lopjon szemedbe?

Altatódalok

valamikor úgy gondoltam:
érte, miatta, általa.
csupa önámítás!
nincs más,
csak nekem!
csak én!
mikor néha
derekát ropogtatva,
tagjait nyújtóztatva
ébredezik a remény,
mi rögtön altatót
dúdolunk neki.
nincs mi.
csak Te,
csak én...

Záródnak az ajtók

pipacsos réten
szerelmet játszani,
megváltani a világot, egymást,
vagy csak egy retúrjegyet.
csókká varázsolt lélegzetek
törnek fanyar csöndbe,
négyszer négy méteren
járkálok körbe-körbe...

Patyolat

szája sarkába gyűlt
keserű, sűrű lepedék
-tegnapi hite...
borral öblíti le.
dugdosott szennyes,
örökké mosásra várva.
ágnes, ágnes!
hiába...

Emlékfoszlány

nyelve esőcseppeket számlál arcomon...
hajtás mentén foszló papírokon
egybemosódó szavak.
illanat...

Rejtegető

Mit akarsz még tudni rólam?
azt, hogy hol van,
hová tűnt belőlem az angyal?
Te száműzted
egy szárnyatlan világba.
Elfelejtem nemsokára,
miért voltam itt..
Egyszerre vonz és
taszít fekete fényed-
a halálhoz sok, de ahhoz
kevés, hogy éljek...

Holtak városa

Hová tűntem?
Sehol vagyok, s mindenhol...
fáradt hangszórókból
Isten szól,
csak én nem hallom.
Kint a gangon egykedvűen
gurigáznak dermedt szemű
gyermekek, s én halott
kerteket látok az ablakból.
Kezem lassan barangol
jéghideg tested felé .
A csend is megsüketül belé,
olyan kakasszóra ébredek,
s valaki durván fölénk
dobja a fösvény eget...

Gyakorló

Száradt agyagkoloncok -
csüng rajtam a múltam.
Tegnap még repülni tanultam,
ma gyakorlom a becsapódást .
Ígérem, nem okozok csalódást,
ezredszerre szépen érek földet,
nem leszek többet véresen vonagló
massza életed tisztára sikált kövén,
sem tömény bűz a gondosan
kondicionált halottvirág-illatú
légtérben. Felszívódom nyom
nélkül, szépen...

Szív dzsem

Te, én ma összenapozlak,
összevalamizlek,
egy kicsit magaménak hiszlek!
(úgyse tudsz róla...)
Lecsúszok tenyereden a folyóra,
bakancstaposta fűszálakkal
enyelgek, kegyelmet
kapok és gyakorlok,
eső elől szíved pitvarába
gyaloglok, aztán berontok
a kamrába, ujjam lekváros-
üvegbe merítem,
számat szív dzsemmel
édesítem...

Szaggatott

Naponta vajúdom hiányod
a részvétlen világra,
és puszta kézzel
kaparom el őket,
mint gyilkos anyák a
nemkívánt csecsemőket.
Néha elfeledlek,
teljes percekre,
de a bú olyankor
percegve falja szívem
ingatag alapját,
a szív meg venné
kabátját, kalapját -
menedékért épp
hozzád indulna -
már megy is.
Egy darabig enged,
aztán elpattan a húrja.
Mellkasomban most
üresen tátong az üreg,
és én élni kényszerülök.
szívtelen, nélküled...

Védelmezősdi

Voltam már szárnyad
sárnehéz álomban,
angyalmaszk arcodon
pokolbéli bálokban.
Óvtalak, hogy ne légy
élőhalott, és most
a gonosz vörös-lakk
arcába is én robbanok,
ott leszek - millió
nyughatatlan szilánk -,
benne fogok emlékezni rád.
Nincs okozat,  nincs ok,
nincs rév, se kikötő,
Kharon ladikján nem elég
a holdsugár-szemfedő.
Feléd evezek, de hiába,
ha te mindig tőlem el
(már Isten is térdepel).
Rég nem vagyok fontos,
hisz itt és most
legyőzöttként is én
tartok pajzsot reszkető
szíved elé, s nem
döfök kardot két
zaklatott üteme közé.
Máig téged idéz
szemhéjam mögött a Té,
hát nem hagyhatom,
hogy te is az ördögé
legyél, mint minden,
amiben valaha hittem...

Tűnődő

Lábnyomokba hullunk
fáradtan. Páratlan
páros lelkek
páratlan, vak
tévelygése után
esünk szét,
épp olyan bután,
ahogy világra lökött
a kéz, mert azt hitte
kész vagyunk. Van már
tüdőnk, szívünk, agyunk,
és mi majd szépen lépünk,
ahogy vaktérképünk
mutatja meddig, merre,
hova, de megint nem
lettünk más, mint
a történelem heterogén
ostoba pora. Aztán újra
szopjuk az ujjunk...

...és fáradtan
lábnyomokba hullunk ...

Páros haiku

lomha folyókon
fürge halak. kecsesen,
végenincs táncban.

a lassú és a
nyughatatlan - öröktől
örökös nászban.

Egy élet rendel, jéggel!

főúr! a napfényt szűrve
kérem, félfanyaron!
míg kihozza, én ujjam köré
csavarom a kacér szellőt,
s ha már minden pórusom
tavaszi illatfelhőt lehell,
és a fél világ hever
tűsarkaim előtt aléltan,
kacéran tova is libbenek,
mielőtt rendre nem intenek
télbe kövült arcú múmiák,
akik rettegnek, ha a világ
óriáskereke szédítő iramban
forog. én juszt is forogni,
szédülni, élni fogok!

Részek

minden csip-csup
rész a helyén,
csak valahogy te meg én...
kirakhatatlan puzzle -
nem és nem illeszkedik
vagy elkeveredik
egy apró, de lényeges darab,
amitől az egész fél marad,
és sikít a két rész,
mint fűrész alatt az élő fa...
hülye idők - kegyetlen tréfa!

Rettegős

Tarkódon horgas ujjú kéz matat,
hajszálat gonoszul hajszálba fon,
magzatnyira húznád össze magad,
s arcodba dől az éjsötét plafon.

Menekülnél, de a percbe ragad
a tested, és himbálod kataton,
torkodból bágyadt, nyüszítő szavak
törnek fel, s csorognak le a falon.

Láncok csörögnek angyalok szárnyán,
áttetsző, mégis súlyos alakok
üldöznek, túl a téboly határán.

Attól rettegsz, mindez benned lakott,
s mikor elér egy fekete bálvány,
végre rádöbbensz - álmodban vagy ott...

Életséta

tegnap is rutinosan
fordult be a sarkon az a
makacs kis gondolat,
ami miatt én is nálad
kötöttem ki annyi napon,
hogy azután hajnalig
egy padon váltsuk meg
egymással magunkat.
de te őt is meguntad,
s már nem várod
a hámló keretű ablakban,
pedig még ezer alakban
kísértene téged, s a maga
konok módján mindig
ugyanabba az utcába téved...

Idegen arcod

téged-látó szemüvegem
maszatos - már hiába a hatos
dioptria, kavics arcod torz,
becsúszott valami végzetes hiba.
szemen üt ez az új vonás,
színtiszta terrorkodás...
varázsszavakra szorulsz,
te nyavalyás hencegő,
most sercegő tollal
papírra vetem őket,
és küldöm az email-edre -
gyógyítsd velük magad.
egy darabig kíméletre szorul
majd a friss vonás használt
arcodon, szerelmem,
de az idő úgyis megállt, mikor
kettéroppantál a szememben...

Lazázó

még a körmömre égetlek,
legyen egy hegem tőled,
aztán messzire pöcköllek,
olyan profin, három ujjal
(a háttérzene varjúdal)...

Színtelen szonett

Hold ezüst-kékje tavaszi esőben,
kipattant orgona szelíd lilája,
a nap izzó narancsa nyáridőben,
csókváró vörösek halovány szájra,

erdőket megfestő pazar zöld bőven,
ősz ezerarany-barna kavalkádja,
léha szivárvány-színek neked tőlem,
szűz selyemfehér téli palettára-

elfolytak mind, egy szempillantás alatt,
át, egy új, szikrázóan színes tájba,
nekem csak a végtelen szürke maradt-

visszavárom őket, de mindhiába-
kezeimből is csak grafitszín szavak
kínlódják magukat nyögve világra...

Ripacsos

szerelmi zéró tolerancia,
hanyagnak tűnő elegancia,
mellyel fenékig ürített
pohár-lelkem dobod hátra,
de mikor senki sem látja,
cserepeim bőröd alá tolod,
mert akarsz még...
legalább kicsit vérezni,
ha csak percekre is, de érezni,
hogy tudok még fájni,
tudok ki-be sétálni tudatod
nyikorgó ajtaján, mert hiszed,
hogy egyszer talán végleg
maradok, és eljátsszuk végre
azt a kamaradarabot...

Egykedvű

csak a szavak ritmusát érzem,
értelmük rég nem jut át
a szögesdrót kerítésen,
amit fáradságot nem kímélve
emeltél kettőnk közé.
nem tudom, mi mozgatja a szádat,
sem a saját zsírjába dermedt imádat,
sem ez az istentelen színjáték
már fel nem dob...
zaciba csapok mindent, amit eddig
lábam elé szórni kegyes voltál,
s a nedű -amit veszek az árán -
bármily keserű,
ugyanúgy lefolyik torkomon,
mint mézben oldott, minden
valaha hozzám intézett szavad,
de nem sírok, nem én...
azt nem szabad...

Lemondóka

Ha ízekre szedlek,
lehetsz te a fanyar, Édes...
Valamiféle félrenyelet,
egy ingyen menet
buli után a lánchintán,
naplómban láthatatlanul is
kék tintám. Eremben
a vér, mely szédül,
emlékül homokba
rótt vallomás,
végtelenben végállomás,
kelletlen kellék,
mely nélkül élni lehet,
de nem érdemes.
Ha az enyém lennél,
rég nem lennél érdekes...

Zsolozsma

senkim,
te ledöntött oltár,
fanyalgó zsoltár,
álmában felsóhajtó
leszakadt templomajtó,
mohos kő alatt is
dacosan kihajtó,
feszítő dobbanás.
se parázs, se láng,
se hamu. szív-satu,
el nem eresztő,
rigor mortisba meredt
fényes kiáltás,
panorámakilátás
senki örökzöld földjére,
hal(l)hatatlan ima,
végtelen szalagra fölvéve...

Színjátékaink

szóvirág fonnyad hervadt
ajkán rogyásig,
a közönség tenyere mögé
bújva diszkréten ásít,
mikor a primadonna
kecses bokája
a tömjénfüstből
egy pillanatra kivillan,
de a sosemvolt izgalom
illata (mint olcsó parfüm)
könnyen illan,
megcsillan a rutinmosoly
a klakk alatt.
végre a jótékony függöny,
a kegyetlen villany...
(érdeklődés hiányában
az előadás elmaradt),
halkan teszem hát le
a szék alá az üres üveget,
és a jegy áráért
a kasszához megyek...

Átkozódó

itt ez a hantolatlan szerelem,
te ölted meg, én temetem,
de nem magamba.
hamva életéhez méltón legyen
a szél kénye-kedve,
mintha álompor lenne,
fújja szemedbe,
s - hova életében nem jutott -
szálljon moccanatlan szívedre.
tőrből fejfát más állítson,
az én kezem gyenge,
még megremegne...

Post mortem

téged már rég elvitt egy kór
- magad sem vetted észre -,
és most vadul kaparsz-
szükséged van valami
halál előtti élményre.
nincs mérték, nincs limit-
egy licit alanya vagy.
bulímiás agyad most vadul
ragaszkodik minden falat élethez,
hogy késleltess,
hogy haladékot kaphass,
hogy életed albumába jobb híján
fantomképeket ragasztgass...

Illúzióink

cinkelt kocka,
hiába-valóság...
a kézzelfoghatatlant
marokra fogva jussát
kuncsorogja a lélek,
adod-veszed, csereberéled.
tettetsz a kedvemért,
a kedvedért tettetek.
tetten ért spontán reakció,
szavakkal álomba ringó
ráció. szállni jó, de csak
faltól falig, s már alig fáj,
mikor a szárny nekikoppan
a szűkös térnek.
álmokat cipel csőrében
egy madár - tollai
kéknek látszanak,
s mikor már ránk szakad
a csorba ég, mi testünkkel
védjük a törékeny mesét...

Nekrológ

biankó életből
veszélyes hulladékká
avanzsált kétes
egzisztencia.
kamuflázs,
vagy csak egy fátyol,
rongyos lelkéből
szakítva.
fejére borítja-
gyászol.
a nekrológ
íródik magától...

Férc-mű

ma este zenés-táncos bál van,
siratóasszony-kórus a capella
jajveszékelésére sékel
az utca bámész népe.
a füstbement tervek mérnöke
egy férc-művésszel karöltve
visszafogottan vigad,
teli poharat ürítenek
buhera-lét emlékére-
mikor még élt és virágzott
a kontárok céhe...
leszakadt balkonok tespednek
e rút korok konok
mementójaként, s valakik
üdvözlégyet mormolnak
rosszul nyírt bajszuk alatt
az elszabott zsakettekért.

a kacagó hajnal minden lim-lomot
a csődtörténeti múzeum
csillagporos udvarán ért...

Képzelet

szeretek így, a félhomályban.
kintről magányban járó
cipők kopogása,
idebent a rácsra sült alma illata
úszik, s vele a képzelet-
ilyen lehetne veled...

Átlényegülések

én kibújnék a bőrödből,
de már úgy feszül rám,
mint kamaszkori ünneplő ruhám.
és megszoktam, hogy egész
bensőmmel a tied vagyok,
ha én mozdulok,
te emeled a karod.
arcaink a tükörben valami
homogén eleggyé
lényegülnek lassan,
nézd, Te nyalod a szád szélét,
ha cserepes az ajkam.
szervezetedbe jutottam-
letális dózis metamorfózis,
de ha végül belehalok,
egy kicsit Te -én maradok...

Ébren álmodók

kellene már egy nem-instant csoda,
tudni, hogy az illúziók kora
a most... hogy a kép legyen ikon,
ne farost lemezre odakent
silány epigon, és ha iszom,
s te velem részegülsz,
az ne macskajajos
vernyogásba torkolljon reggel-
akik ébren is tudnak álmodni,
minek azoknak a vekker?

Privát fúria

cyber-szmog alól
unottan pillázó,
riposztot kisujjból
kirázó virág, ó,
szabad egy deka-dance-re?
egy decens delnő,
ki felnő végre
a feladathoz,
szót oszt és szoroz,
és vadul ostoroz,
ha önkezedtől
még nem elég
véres a hátad,
te vagy, aki a díszt is
krimináltad,
deriváltad,
de nem álltad a sarat...
a falat néha
megakad a torkodon-
gondolom...

Kiborult Isten lábvize

nem tudom Ő (Isten) hisz-e még bennem,
de én szégyen-piros arcom
törött szárnyam alá rejtem,
mint kisgyermek,
mikor tenyere mögé bújva játszik-
azt hiszi, ha ő nem lát, nem is látszik...

Költőnk és bora

haszontalan agysejtek-
az a pár még kitartóan
kering a pályán,
túl a borosüveg homályán
feldereng néha a tudás
halma-dombja,
de te elvadult nők
narancsbőrű combja
közé fúrva fejed
helyed keresve
kótyagosan nézel körbe,
s ujjaddal a szádban
visszakuporodsz
a forró anyaölbe...

Késő

bárány mely játékból
farkassal incselgett,
szűzlány, ki félvállról
vette az intelmet,
fa, mely a viharnak
dacosan ellenállt,
vaskos szél harapta
ketté a derekát,
s te ki most hasalsz
porba omolva-
ha előre látod,
leülhettél volna...

Fásultan

sikít az öröm,
torát üli a
semmitmondás.
a frász kerülget,
mint forró kását
a görhedt macska.
nézzük a távozó
hátát, de a sírás
ma elmaradt-
a katarzis rég
világgá szaladt...

Hétfő-bűn

megint egy szertelen hétfő,
mikor az ebéd szétfő,
mert két nő egy vérbő
históriát taglal
nagy garral, dérrel-dúrral,
mikor is ők két úrral
papás-mamást játszottak,
de aztán rászoktak
valami rossz lőrére,
és most bő lére eresztve,
lábaikat elegánsan
keresztbe vetve
arról tárgyalnak,
hogy beállnak inkább
charlie-hoz angyalnak,
főleg ha jő egy harmadik nő,
mondjuk enikő...
de ekkor eszükbe jut,
hogy valamit enni kő,
és a hétfői szétfőtt
ebédre ügyet sem vetve
leballagnak egy hipermarketbe,
parizerért, meg egy vekniért.
ez a hétfő csak ennyit ért...

"elbocsátó szép üzenet"?

homokkal fojtanád tüzemet,
mert félsz a lángtól.
valahányszor a
gyufával játszol,
csak füstöt vársz,
de minduntalan
megégetem kezed...
és fájsz, de a vágy
benned nagyobb-
szereted nézni,
ahogy izzok és ellobbanok...

Csigabugi

merthogy beleszületett a házába,
nem kell arra kuporgatnia-
hát nem szerencsés állat a csiga?
haladása lassú, ám töretlen,
mégis utolérhetetlen.
nyomai jól láthatóak,
hogy vissza is találjon holnap,
ha meggondolná magát,
vagy rájönne, odaát
sem jobb, mint itt.
ha sóval hintik,
azt nem szereti őkelme,
(de hát ilyet ki is tenne?)
virágra sem költ,
lévén hímnős állat-
mondom én, hogy
mennyire könnyű a csigának!
nagy a világ, házastul
is elfér benn' a sok csiga,
és bárhogy is el van csigázva,
mindig van ereje
bebújni a csigaházba.

Morgen köszöntő

Megéltél már közel hatvan tavaszt,
és megannyi újjászületés-napot.
Fejedben új gondolatokat sarjaszt
mindaz, mit ennyi év adhatott.

Nem kérded, miért illet e malaszt,
fentről érkezett, s Te megtarthatod,
ajándék, ami e földön maraszt-
adomány, s egyben kirótt feladatod.

Rég nem húz le hiúság posványa,
hiába senkit meg, s el nem ítélsz,
saját bőröd viszed csak vásárra,

míg meg nem érkezik a fő ítész.
Beilleszkedtél egy körforgásba,
adsz, és köszönöd amit kapsz, míg élsz.


Te szeretnivaló vén pojáca!

Rémálommanó

száját kapunyira tátva ásít
közben könnye is kicsordul,
fogai alatt szegény álommanó
pár apró csontja csikordul.
hiába is fordulna a másik oldalára
rémes álma ennyi mára
legnagyobb sajnálatára...

Hiába

tenyeredbe simítom
minden sóvár sejtem,
s te szemeddel égetsz
bőrömbe jeleket,
kristály-könnyem
sistereg, mikor izzó
mosolyodra ejtem,
szivárvány káprázat
surran át fejünk felett.
téged én, vagy te engem:
vak világtalant hiába vezet...

Szónokmagány

rád fagyott egy jelmez,
s már nem tudsz kibújni belőle,
inkább felkapaszkodsz
egy éles kövekkel
teli hegytetőre.
mindened fáj, sajog és vérzik,
de hiába kínlódtál-
idelent egy szavad sem értik.

Csaló-dások

én csalok,
te csalsz,
ő csal...
mennyi kancsal élet,
meg sem érzed
már a súlyát,
és megint túljárt
a saját eszeden
eszeveszett vágyad.
fáradt szárnyad lecsatolva
a gardróbba tetted,
és félholt lelked
részvét nélkül
borba fojtod,
majd a villanyt
rutinos mozdulattal
szemérmedre oltod.

Vadulások

falad nekem
túl nagy falat,
tetején a szögesdrót
örök marad.
bemenni nem hagysz,
kijönni nem mersz,
ugyan belül te vagy,
kívül én- az oroszlán-,
akit hergelsz
perverz élvezettel,
képeden kaján vigyorral
bökdösöl érzelem-mérgeddel
átitatott bottal,
mert balgán még úgy véled,
rácsodon keresztül
el nem érlek,
de vigyázz, mit kívánsz!
ha ingerküszöböm átléped,
feléled vad-ösztönöm,
s addig marcangollak-téplek,
míg tetszhalott éned
újjá nem éled,
s a mélyre hantolt emlékek
jelenné nem érnek.
sajgó sebeid újra és újra
felszaggatom ha akarom-
körömmel, foggal,
vagy epébe mártott tollal...

(tarthatatlan állapot:
megint kihoztad belőlem az állatot!)

Sajgó

néhány év emléke
konokul ott lapul
lelkedbe égve,
és vadul sajdul
egy ismerős érintésre...

Torzó

persze ha lenne a peres feleknél fejsze,
fej se maradna a nyakon,
az ablakon repülne ki máris,
csak a kláris maradna bután
a csonkon, mint virágcsokron
pár szívós szirom orkán után...

Elhaló

trehányul felszögelt
fekete szivárvány, s alatta
égig fröccsenő harag.
lövészárkok vértócsás porában
bosszú űzte,
temetetlen szívek bűze.
míg a holnap reménye
az utolsókat rúgja,
mi éles szó-tárakkal újratöltünk,
és csak egy fáradt dal
erőlködik mögöttünk...

Élet-játék

Felülsz ágyadban,
nyakadról lefejted
az álom puha karját,
beindul a vérkeringés.
Kávé, reggeli,
kés, ami a vajat
kenyeredre keni.
Egy kéz fogja,
egy száj szól:
gyerünk,
ma is életet játszol!

Ismerlek!

A szavak semmitmondanak,
koppanva hull közénk a közöny.
Agyamban gyanú fészkel
-ismerlek, gyilkos vagy,
szépszavú szemfényvesztő.
Reszkető, de rutinos kezed
még trükköz,
utoljára csal meg a látszat-
számontartod számat...

Pokolbál

Könnyű léptű, halovány leányka,
- benne léha vágy még fel nem ébredt -
sápadtan készült álarcos bálba,
régi vágya: titkos álom-élet.

A tej-szín orcát fedte maszk homálya,
de midőn egy ifjú mellé lépett,
s erős karját fonta derekára,
a fehér álca vörös lánggal égett.

Ám túltéve magát első haragján,
keze megpihent a fiú kezén,
s zene csendült fel angyalok hangján,

értő fülnek izzító költemény.
A nő már repült partnere jobbján,
s az ördög kacagva súgta: légy enyém!

Óda a pálinkához

Ó, páratlan párlat,
te isteni nedű,
fals hangszerek között
szépszavú hegedű,
ledér gyümölcsök
ínycsiklandó, illatos kincse,
kilincse mennybe
vezető ajtónak,
te, kivel az izzó nap
az ízlelőbimbónak üzen,
légy balzsamos tüzem,
te, eszenciák eszenciája,
kiért sok bohó ínyenc
hiába lohol Párizsba,
jer, hadd kóstollak,
jó magyar pálinka!

Igazság(?)

A sóhivatal ajtaja előtt
hosszú, tömött sorok,
elszorult torok,
bennrekedt indulat,
"mondhatta volna
szebben, kislovag".
Égető, forró gondolat,
fogak alatt csikorgó,
félig visszanyelt szavak,
ín feszül, majd' szétszakad
ütni kész öklökön,
rinocéroszbőrökön
gellert kapott fricska,
félignyílt bicska
minden zsebben.
Szemük se rebben,
állnak, dacosan
valós vagy vélt igazságuk
biztos tudatában-
pedig az odaát van...

Hamvába holt

Hamvadjon mi sosem lángolt,
nem melegített!
Félelmed markában
vergődik riadt szíved,
amit szívemhez láncolt
testvéri szerelem.
Mi lett veled?
Mi lett velem?
Tenyerünkből
kifolyt az idő,
rettegésünk túlnő
minden reményen-
ahhoz is gyáva,
hogy féljen...

Lemondóka

Tenyeredbe simítom
minden sóvár sejtem,
s te szemeddel égetsz
bőrömbe jeleket,
kristály-könnyem
sistereg, mikor izzó
mosolyodra ejtem,
szivárvány káprázat
surran át fejünk felett.

Téged én, vagy te engem:
vak világtalant hiába vezet...

Holdkórista

Napfény zúdul át ezüst-szín ablakon,
aranyát szemhéjam alá csorgatja,
álom-nehéz pillám alól félvakon
kacsintok naptól száműzött holdamra.

Ha tehetném, egy szikrázó hajnalon
lefognám azt a kart, hogy ne forgassa
az idő kerekét, hisz minden dalom
a tűnő éjjel együtt hal holnapra.

Cinkosom, Luna, és mind a csillagok,
ők fogják, vezetik reszkető kezem,
hisz halandó, földi nővérük vagyok.

Visszfényük ragyog hűs tekintetemben,
s én minden reggel beléjük olvadok,
végül a nap felszívja holdcsepp lelkem...

Nőstény ördög

Kis szarvacskákkal fejemen
festenek a falra,
de az utolsó táncot mind
velem akarja járni,
hogy parázs szememben bármi
áron önmagát lássa
felizzani utoljára...

Távozóban

elfelejted hamarosan a nevem,
arcom kontúrja is olvad a hóval
bábeli hangzavarba fúl énekem,
nem leszek más,mint elhaló, fakó dal...

Alibi élet

fáradtan ébredek,
éberen álmodom,
rányomom
rosszkedvű bélyegem
erre a napra is,
arcomra hamis
mosolyt biggyesztek.
megvesztek bennem
a szelíd örömök,
gyönyörök állnak lesben,
de én kiestem a sorból-
nehéz felnézni a porból...

Öregapám

"A sas nem fog legyeket"-
ezt dörmögi, és borért
szalajtja el a gyereket,
hadd támadjon valami
apokaliptikus látomása,
vagy hízzon a mája-
ne kínozza magát hiába.
Vacsorára az asszonytól
pörköltet rendel,
nem, az uborkasalátába
tejföl nem kell,
különben letöri a derekát!
Kéne tudni már a rendet legalább!
meg hogy ki az úr a háznál...
Végre csendet!!
A fejében valaki édes-búsan
lantot penget,
ezen végre elandalodik.
odakinn már hajnalodik,
bebújik a nő mellé,
az asszony-szagú ágyba.
Édesdeden elalszik-
holnap is ilyen
gondoktól terhes,
nehéz nap várja...

Mámor-szonett

Éles fogaival húsomba mar,
keze titkos rejtekem kutatja...
Minden érintése után vad vihar
ébred bennem, és nem csillapítja

semmi más, csak ha teste betakar,
és védőháló nélkül zuhanva
velem együtt a mélybe- belehal
és feltámad újra, mint nap napra.

Mennyeknek mennye, pokloknak pokla-
veszedelmes, vad kirándulás múltán
visszatérünk a hétköznapokba.

A dallam elhal az érzések húrján,
és mi mégis-egymástól ragyogva
kacagunk a világ minden búján.

Hasadt angyal

amíg a hangok
azt suttogják a fejemben,
hogy nem kell félni,
minden rendben,
én itt csendben
megőrülök,
mert az egyik pillanatban
egy felhőn ülök,
felhőtlen hangulatban,
de lenézve
szomorúan látom,
hogy valahogy itt ragadtam,
egy ragacsos,
nyúlós pillanatban,
és ha a felhőn ülő
magamra felnézek,
már végképp
semmit nem értek...

Vérehulló

szűz hóban virító pipacs
életet játszik.
nem tudni, színész-e,
vagy holmi ripacs-
rózsának látszik.
vörös a fehérben,
fehér női kézben
szökő vérré válik...

Tébolylakoma

míg hús volt csontjainkon,
mohó szájjal belőlünk
jókat harapott,
most magunk rágcsáljuk le,
amit a kapzsi téboly
még rajtunk hagyott..

Metamorfózisaid

tavasszal te vagy
önmagam árnya,
amin kacagva átlépek,

nyáron szökőkút
híd-szivárványa,
amin más világba érek,

ősszel az avar
halk zizzenése,
amitől már rég nem félek,

télen hópehely
szempilla-léte-
könnyé lesz, mire felnézek.

Déli-báb

látszat által megcsalattál,
elillant, te maradtál
pompás díszletek között
ünneplőbe öltözött
egyszerű lélek.
miértjét rég nem kérded,
sárgára hízik a csalók mája,
szorosra zárt szemhéjad mögött
izzik egy fáta morgána.

Koldusopera

nincs jussa
amit követelhetne még...
számtalan várakozásteli napot,
csalódástól csúfos estét
könyvel el.
könnyet nyel,
aztán újra biztató
gondolatokat hizlal agyában-
hős-magát látja
egy füstös kocsmában,
ahol széltében hosszában
azt híresztelik róla:
ő korának megváltója.
egyre csak rója
a rá kiszabott köröket,
söröket önt le torkán,
orkán mód süvölti
magvas gondolatait.
izzik, lobog és lángol,
táncol-ha kell- az asztalon,
azt hiszi fennen,
szabadon szárnyal,
szavakkal fest,
kontúroz, árnyal-
így fejezi ki magát,
szavát kísérőül
vedeli mindenki.
nem sejti, nem érzi,
hogy e kotyvalék is
a budiban végzi,
hogy ez nem dicsőség,
nem diadal,
csupán múló mámor-
másnapra macskajaj.
mindenki kiokádja magából,
és marad ami volt-
egyszerű koldus,
akinek sosem jut juss...