Szaggatott

Naponta vajúdom hiányod
a részvétlen világra,
és puszta kézzel
kaparom el őket,
mint gyilkos anyák a
nemkívánt csecsemőket.
Néha elfeledlek,
teljes percekre,
de a bú olyankor
percegve falja szívem
ingatag alapját,
a szív meg venné
kabátját, kalapját -
menedékért épp
hozzád indulna -
már megy is.
Egy darabig enged,
aztán elpattan a húrja.
Mellkasomban most
üresen tátong az üreg,
és én élni kényszerülök.
szívtelen, nélküled...