Napfény zúdul át ezüst-szín ablakon,
aranyát szemhéjam alá csorgatja,
álom-nehéz pillám alól félvakon
kacsintok naptól száműzött holdamra.
Ha tehetném, egy szikrázó hajnalon
lefognám azt a kart, hogy ne forgassa
az idő kerekét, hisz minden dalom
a tűnő éjjel együtt hal holnapra.
Cinkosom, Luna, és mind a csillagok,
ők fogják, vezetik reszkető kezem,
hisz halandó, földi nővérük vagyok.
Visszfényük ragyog hűs tekintetemben,
s én minden reggel beléjük olvadok,
végül a nap felszívja holdcsepp lelkem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése