Emlék arc - akár egy freskó,
lassan fakul, mállik, kopik, pereg.
Félek, eltűnsz, hát semmitmondó
szavakba öntelek.
Tested napszaga rég elillant,
csak naftalin, legfeljebb ha levendula,
s ujjaim alatt daróccá silányul
bőröd valahai bársonya.
Fogaim közt csókod is csikorgó
homokká válik,
csak egy hülye képen állunk
a végtelenbe dermedve mindhalálig.
Arany ecsetjével a nap
boldog arcot festett neked,
s én - azt hiszem - nagyon szerettelek...
1 megjegyzés:
Néha kést forgatsz az emberben, máskor simogatsz.
Hogy csinálod? :)
Megjegyzés küldése