Rejtegető

Mit akarsz még tudni rólam?
azt, hogy hol van,
hová tűnt belőlem az angyal?
Te száműzted
egy szárnyatlan világba.
Elfelejtem nemsokára,
miért voltam itt..
Egyszerre vonz és
taszít fekete fényed-
a halálhoz sok, de ahhoz
kevés, hogy éljek...

Holtak városa

Hová tűntem?
Sehol vagyok, s mindenhol...
fáradt hangszórókból
Isten szól,
csak én nem hallom.
Kint a gangon egykedvűen
gurigáznak dermedt szemű
gyermekek, s én halott
kerteket látok az ablakból.
Kezem lassan barangol
jéghideg tested felé .
A csend is megsüketül belé,
olyan kakasszóra ébredek,
s valaki durván fölénk
dobja a fösvény eget...

Gyakorló

Száradt agyagkoloncok -
csüng rajtam a múltam.
Tegnap még repülni tanultam,
ma gyakorlom a becsapódást .
Ígérem, nem okozok csalódást,
ezredszerre szépen érek földet,
nem leszek többet véresen vonagló
massza életed tisztára sikált kövén,
sem tömény bűz a gondosan
kondicionált halottvirág-illatú
légtérben. Felszívódom nyom
nélkül, szépen...

Szív dzsem

Te, én ma összenapozlak,
összevalamizlek,
egy kicsit magaménak hiszlek!
(úgyse tudsz róla...)
Lecsúszok tenyereden a folyóra,
bakancstaposta fűszálakkal
enyelgek, kegyelmet
kapok és gyakorlok,
eső elől szíved pitvarába
gyaloglok, aztán berontok
a kamrába, ujjam lekváros-
üvegbe merítem,
számat szív dzsemmel
édesítem...

Szaggatott

Naponta vajúdom hiányod
a részvétlen világra,
és puszta kézzel
kaparom el őket,
mint gyilkos anyák a
nemkívánt csecsemőket.
Néha elfeledlek,
teljes percekre,
de a bú olyankor
percegve falja szívem
ingatag alapját,
a szív meg venné
kabátját, kalapját -
menedékért épp
hozzád indulna -
már megy is.
Egy darabig enged,
aztán elpattan a húrja.
Mellkasomban most
üresen tátong az üreg,
és én élni kényszerülök.
szívtelen, nélküled...

Védelmezősdi

Voltam már szárnyad
sárnehéz álomban,
angyalmaszk arcodon
pokolbéli bálokban.
Óvtalak, hogy ne légy
élőhalott, és most
a gonosz vörös-lakk
arcába is én robbanok,
ott leszek - millió
nyughatatlan szilánk -,
benne fogok emlékezni rád.
Nincs okozat,  nincs ok,
nincs rév, se kikötő,
Kharon ladikján nem elég
a holdsugár-szemfedő.
Feléd evezek, de hiába,
ha te mindig tőlem el
(már Isten is térdepel).
Rég nem vagyok fontos,
hisz itt és most
legyőzöttként is én
tartok pajzsot reszkető
szíved elé, s nem
döfök kardot két
zaklatott üteme közé.
Máig téged idéz
szemhéjam mögött a Té,
hát nem hagyhatom,
hogy te is az ördögé
legyél, mint minden,
amiben valaha hittem...

Tűnődő

Lábnyomokba hullunk
fáradtan. Páratlan
páros lelkek
páratlan, vak
tévelygése után
esünk szét,
épp olyan bután,
ahogy világra lökött
a kéz, mert azt hitte
kész vagyunk. Van már
tüdőnk, szívünk, agyunk,
és mi majd szépen lépünk,
ahogy vaktérképünk
mutatja meddig, merre,
hova, de megint nem
lettünk más, mint
a történelem heterogén
ostoba pora. Aztán újra
szopjuk az ujjunk...

...és fáradtan
lábnyomokba hullunk ...

Páros haiku

lomha folyókon
fürge halak. kecsesen,
végenincs táncban.

a lassú és a
nyughatatlan - öröktől
örökös nászban.

Egy élet rendel, jéggel!

főúr! a napfényt szűrve
kérem, félfanyaron!
míg kihozza, én ujjam köré
csavarom a kacér szellőt,
s ha már minden pórusom
tavaszi illatfelhőt lehell,
és a fél világ hever
tűsarkaim előtt aléltan,
kacéran tova is libbenek,
mielőtt rendre nem intenek
télbe kövült arcú múmiák,
akik rettegnek, ha a világ
óriáskereke szédítő iramban
forog. én juszt is forogni,
szédülni, élni fogok!

Részek

minden csip-csup
rész a helyén,
csak valahogy te meg én...
kirakhatatlan puzzle -
nem és nem illeszkedik
vagy elkeveredik
egy apró, de lényeges darab,
amitől az egész fél marad,
és sikít a két rész,
mint fűrész alatt az élő fa...
hülye idők - kegyetlen tréfa!

Rettegős

Tarkódon horgas ujjú kéz matat,
hajszálat gonoszul hajszálba fon,
magzatnyira húznád össze magad,
s arcodba dől az éjsötét plafon.

Menekülnél, de a percbe ragad
a tested, és himbálod kataton,
torkodból bágyadt, nyüszítő szavak
törnek fel, s csorognak le a falon.

Láncok csörögnek angyalok szárnyán,
áttetsző, mégis súlyos alakok
üldöznek, túl a téboly határán.

Attól rettegsz, mindez benned lakott,
s mikor elér egy fekete bálvány,
végre rádöbbensz - álmodban vagy ott...

Életséta

tegnap is rutinosan
fordult be a sarkon az a
makacs kis gondolat,
ami miatt én is nálad
kötöttem ki annyi napon,
hogy azután hajnalig
egy padon váltsuk meg
egymással magunkat.
de te őt is meguntad,
s már nem várod
a hámló keretű ablakban,
pedig még ezer alakban
kísértene téged, s a maga
konok módján mindig
ugyanabba az utcába téved...

Idegen arcod

téged-látó szemüvegem
maszatos - már hiába a hatos
dioptria, kavics arcod torz,
becsúszott valami végzetes hiba.
szemen üt ez az új vonás,
színtiszta terrorkodás...
varázsszavakra szorulsz,
te nyavalyás hencegő,
most sercegő tollal
papírra vetem őket,
és küldöm az email-edre -
gyógyítsd velük magad.
egy darabig kíméletre szorul
majd a friss vonás használt
arcodon, szerelmem,
de az idő úgyis megállt, mikor
kettéroppantál a szememben...

Lazázó

még a körmömre égetlek,
legyen egy hegem tőled,
aztán messzire pöcköllek,
olyan profin, három ujjal
(a háttérzene varjúdal)...

Színtelen szonett

Hold ezüst-kékje tavaszi esőben,
kipattant orgona szelíd lilája,
a nap izzó narancsa nyáridőben,
csókváró vörösek halovány szájra,

erdőket megfestő pazar zöld bőven,
ősz ezerarany-barna kavalkádja,
léha szivárvány-színek neked tőlem,
szűz selyemfehér téli palettára-

elfolytak mind, egy szempillantás alatt,
át, egy új, szikrázóan színes tájba,
nekem csak a végtelen szürke maradt-

visszavárom őket, de mindhiába-
kezeimből is csak grafitszín szavak
kínlódják magukat nyögve világra...

Ripacsos

szerelmi zéró tolerancia,
hanyagnak tűnő elegancia,
mellyel fenékig ürített
pohár-lelkem dobod hátra,
de mikor senki sem látja,
cserepeim bőröd alá tolod,
mert akarsz még...
legalább kicsit vérezni,
ha csak percekre is, de érezni,
hogy tudok még fájni,
tudok ki-be sétálni tudatod
nyikorgó ajtaján, mert hiszed,
hogy egyszer talán végleg
maradok, és eljátsszuk végre
azt a kamaradarabot...

Egykedvű

csak a szavak ritmusát érzem,
értelmük rég nem jut át
a szögesdrót kerítésen,
amit fáradságot nem kímélve
emeltél kettőnk közé.
nem tudom, mi mozgatja a szádat,
sem a saját zsírjába dermedt imádat,
sem ez az istentelen színjáték
már fel nem dob...
zaciba csapok mindent, amit eddig
lábam elé szórni kegyes voltál,
s a nedű -amit veszek az árán -
bármily keserű,
ugyanúgy lefolyik torkomon,
mint mézben oldott, minden
valaha hozzám intézett szavad,
de nem sírok, nem én...
azt nem szabad...

Lemondóka

Ha ízekre szedlek,
lehetsz te a fanyar, Édes...
Valamiféle félrenyelet,
egy ingyen menet
buli után a lánchintán,
naplómban láthatatlanul is
kék tintám. Eremben
a vér, mely szédül,
emlékül homokba
rótt vallomás,
végtelenben végállomás,
kelletlen kellék,
mely nélkül élni lehet,
de nem érdemes.
Ha az enyém lennél,
rég nem lennél érdekes...

Zsolozsma

senkim,
te ledöntött oltár,
fanyalgó zsoltár,
álmában felsóhajtó
leszakadt templomajtó,
mohos kő alatt is
dacosan kihajtó,
feszítő dobbanás.
se parázs, se láng,
se hamu. szív-satu,
el nem eresztő,
rigor mortisba meredt
fényes kiáltás,
panorámakilátás
senki örökzöld földjére,
hal(l)hatatlan ima,
végtelen szalagra fölvéve...

Színjátékaink

szóvirág fonnyad hervadt
ajkán rogyásig,
a közönség tenyere mögé
bújva diszkréten ásít,
mikor a primadonna
kecses bokája
a tömjénfüstből
egy pillanatra kivillan,
de a sosemvolt izgalom
illata (mint olcsó parfüm)
könnyen illan,
megcsillan a rutinmosoly
a klakk alatt.
végre a jótékony függöny,
a kegyetlen villany...
(érdeklődés hiányában
az előadás elmaradt),
halkan teszem hát le
a szék alá az üres üveget,
és a jegy áráért
a kasszához megyek...