Egy élet rendel, jéggel!

főúr! a napfényt szűrve
kérem, félfanyaron!
míg kihozza, én ujjam köré
csavarom a kacér szellőt,
s ha már minden pórusom
tavaszi illatfelhőt lehell,
és a fél világ hever
tűsarkaim előtt aléltan,
kacéran tova is libbenek,
mielőtt rendre nem intenek
télbe kövült arcú múmiák,
akik rettegnek, ha a világ
óriáskereke szédítő iramban
forog. én juszt is forogni,
szédülni, élni fogok!

Részek

minden csip-csup
rész a helyén,
csak valahogy te meg én...
kirakhatatlan puzzle -
nem és nem illeszkedik
vagy elkeveredik
egy apró, de lényeges darab,
amitől az egész fél marad,
és sikít a két rész,
mint fűrész alatt az élő fa...
hülye idők - kegyetlen tréfa!

Rettegős

Tarkódon horgas ujjú kéz matat,
hajszálat gonoszul hajszálba fon,
magzatnyira húznád össze magad,
s arcodba dől az éjsötét plafon.

Menekülnél, de a percbe ragad
a tested, és himbálod kataton,
torkodból bágyadt, nyüszítő szavak
törnek fel, s csorognak le a falon.

Láncok csörögnek angyalok szárnyán,
áttetsző, mégis súlyos alakok
üldöznek, túl a téboly határán.

Attól rettegsz, mindez benned lakott,
s mikor elér egy fekete bálvány,
végre rádöbbensz - álmodban vagy ott...

Életséta

tegnap is rutinosan
fordult be a sarkon az a
makacs kis gondolat,
ami miatt én is nálad
kötöttem ki annyi napon,
hogy azután hajnalig
egy padon váltsuk meg
egymással magunkat.
de te őt is meguntad,
s már nem várod
a hámló keretű ablakban,
pedig még ezer alakban
kísértene téged, s a maga
konok módján mindig
ugyanabba az utcába téved...

Idegen arcod

téged-látó szemüvegem
maszatos - már hiába a hatos
dioptria, kavics arcod torz,
becsúszott valami végzetes hiba.
szemen üt ez az új vonás,
színtiszta terrorkodás...
varázsszavakra szorulsz,
te nyavalyás hencegő,
most sercegő tollal
papírra vetem őket,
és küldöm az email-edre -
gyógyítsd velük magad.
egy darabig kíméletre szorul
majd a friss vonás használt
arcodon, szerelmem,
de az idő úgyis megállt, mikor
kettéroppantál a szememben...

Lazázó

még a körmömre égetlek,
legyen egy hegem tőled,
aztán messzire pöcköllek,
olyan profin, három ujjal
(a háttérzene varjúdal)...

Színtelen szonett

Hold ezüst-kékje tavaszi esőben,
kipattant orgona szelíd lilája,
a nap izzó narancsa nyáridőben,
csókváró vörösek halovány szájra,

erdőket megfestő pazar zöld bőven,
ősz ezerarany-barna kavalkádja,
léha szivárvány-színek neked tőlem,
szűz selyemfehér téli palettára-

elfolytak mind, egy szempillantás alatt,
át, egy új, szikrázóan színes tájba,
nekem csak a végtelen szürke maradt-

visszavárom őket, de mindhiába-
kezeimből is csak grafitszín szavak
kínlódják magukat nyögve világra...

Ripacsos

szerelmi zéró tolerancia,
hanyagnak tűnő elegancia,
mellyel fenékig ürített
pohár-lelkem dobod hátra,
de mikor senki sem látja,
cserepeim bőröd alá tolod,
mert akarsz még...
legalább kicsit vérezni,
ha csak percekre is, de érezni,
hogy tudok még fájni,
tudok ki-be sétálni tudatod
nyikorgó ajtaján, mert hiszed,
hogy egyszer talán végleg
maradok, és eljátsszuk végre
azt a kamaradarabot...

Egykedvű

csak a szavak ritmusát érzem,
értelmük rég nem jut át
a szögesdrót kerítésen,
amit fáradságot nem kímélve
emeltél kettőnk közé.
nem tudom, mi mozgatja a szádat,
sem a saját zsírjába dermedt imádat,
sem ez az istentelen színjáték
már fel nem dob...
zaciba csapok mindent, amit eddig
lábam elé szórni kegyes voltál,
s a nedű -amit veszek az árán -
bármily keserű,
ugyanúgy lefolyik torkomon,
mint mézben oldott, minden
valaha hozzám intézett szavad,
de nem sírok, nem én...
azt nem szabad...

Lemondóka

Ha ízekre szedlek,
lehetsz te a fanyar, Édes...
Valamiféle félrenyelet,
egy ingyen menet
buli után a lánchintán,
naplómban láthatatlanul is
kék tintám. Eremben
a vér, mely szédül,
emlékül homokba
rótt vallomás,
végtelenben végállomás,
kelletlen kellék,
mely nélkül élni lehet,
de nem érdemes.
Ha az enyém lennél,
rég nem lennél érdekes...

Zsolozsma

senkim,
te ledöntött oltár,
fanyalgó zsoltár,
álmában felsóhajtó
leszakadt templomajtó,
mohos kő alatt is
dacosan kihajtó,
feszítő dobbanás.
se parázs, se láng,
se hamu. szív-satu,
el nem eresztő,
rigor mortisba meredt
fényes kiáltás,
panorámakilátás
senki örökzöld földjére,
hal(l)hatatlan ima,
végtelen szalagra fölvéve...

Színjátékaink

szóvirág fonnyad hervadt
ajkán rogyásig,
a közönség tenyere mögé
bújva diszkréten ásít,
mikor a primadonna
kecses bokája
a tömjénfüstből
egy pillanatra kivillan,
de a sosemvolt izgalom
illata (mint olcsó parfüm)
könnyen illan,
megcsillan a rutinmosoly
a klakk alatt.
végre a jótékony függöny,
a kegyetlen villany...
(érdeklődés hiányában
az előadás elmaradt),
halkan teszem hát le
a szék alá az üres üveget,
és a jegy áráért
a kasszához megyek...

Átkozódó

itt ez a hantolatlan szerelem,
te ölted meg, én temetem,
de nem magamba.
hamva életéhez méltón legyen
a szél kénye-kedve,
mintha álompor lenne,
fújja szemedbe,
s - hova életében nem jutott -
szálljon moccanatlan szívedre.
tőrből fejfát más állítson,
az én kezem gyenge,
még megremegne...

Post mortem

téged már rég elvitt egy kór
- magad sem vetted észre -,
és most vadul kaparsz-
szükséged van valami
halál előtti élményre.
nincs mérték, nincs limit-
egy licit alanya vagy.
bulímiás agyad most vadul
ragaszkodik minden falat élethez,
hogy késleltess,
hogy haladékot kaphass,
hogy életed albumába jobb híján
fantomképeket ragasztgass...

Illúzióink

cinkelt kocka,
hiába-valóság...
a kézzelfoghatatlant
marokra fogva jussát
kuncsorogja a lélek,
adod-veszed, csereberéled.
tettetsz a kedvemért,
a kedvedért tettetek.
tetten ért spontán reakció,
szavakkal álomba ringó
ráció. szállni jó, de csak
faltól falig, s már alig fáj,
mikor a szárny nekikoppan
a szűkös térnek.
álmokat cipel csőrében
egy madár - tollai
kéknek látszanak,
s mikor már ránk szakad
a csorba ég, mi testünkkel
védjük a törékeny mesét...

Nekrológ

biankó életből
veszélyes hulladékká
avanzsált kétes
egzisztencia.
kamuflázs,
vagy csak egy fátyol,
rongyos lelkéből
szakítva.
fejére borítja-
gyászol.
a nekrológ
íródik magától...

Férc-mű

ma este zenés-táncos bál van,
siratóasszony-kórus a capella
jajveszékelésére sékel
az utca bámész népe.
a füstbement tervek mérnöke
egy férc-művésszel karöltve
visszafogottan vigad,
teli poharat ürítenek
buhera-lét emlékére-
mikor még élt és virágzott
a kontárok céhe...
leszakadt balkonok tespednek
e rút korok konok
mementójaként, s valakik
üdvözlégyet mormolnak
rosszul nyírt bajszuk alatt
az elszabott zsakettekért.

a kacagó hajnal minden lim-lomot
a csődtörténeti múzeum
csillagporos udvarán ért...

Képzelet

szeretek így, a félhomályban.
kintről magányban járó
cipők kopogása,
idebent a rácsra sült alma illata
úszik, s vele a képzelet-
ilyen lehetne veled...

Átlényegülések

én kibújnék a bőrödből,
de már úgy feszül rám,
mint kamaszkori ünneplő ruhám.
és megszoktam, hogy egész
bensőmmel a tied vagyok,
ha én mozdulok,
te emeled a karod.
arcaink a tükörben valami
homogén eleggyé
lényegülnek lassan,
nézd, Te nyalod a szád szélét,
ha cserepes az ajkam.
szervezetedbe jutottam-
letális dózis metamorfózis,
de ha végül belehalok,
egy kicsit Te -én maradok...

Ébren álmodók

kellene már egy nem-instant csoda,
tudni, hogy az illúziók kora
a most... hogy a kép legyen ikon,
ne farost lemezre odakent
silány epigon, és ha iszom,
s te velem részegülsz,
az ne macskajajos
vernyogásba torkolljon reggel-
akik ébren is tudnak álmodni,
minek azoknak a vekker?

Privát fúria

cyber-szmog alól
unottan pillázó,
riposztot kisujjból
kirázó virág, ó,
szabad egy deka-dance-re?
egy decens delnő,
ki felnő végre
a feladathoz,
szót oszt és szoroz,
és vadul ostoroz,
ha önkezedtől
még nem elég
véres a hátad,
te vagy, aki a díszt is
krimináltad,
deriváltad,
de nem álltad a sarat...
a falat néha
megakad a torkodon-
gondolom...

Kiborult Isten lábvize

nem tudom Ő (Isten) hisz-e még bennem,
de én szégyen-piros arcom
törött szárnyam alá rejtem,
mint kisgyermek,
mikor tenyere mögé bújva játszik-
azt hiszi, ha ő nem lát, nem is látszik...

Költőnk és bora

haszontalan agysejtek-
az a pár még kitartóan
kering a pályán,
túl a borosüveg homályán
feldereng néha a tudás
halma-dombja,
de te elvadult nők
narancsbőrű combja
közé fúrva fejed
helyed keresve
kótyagosan nézel körbe,
s ujjaddal a szádban
visszakuporodsz
a forró anyaölbe...

Késő

bárány mely játékból
farkassal incselgett,
szűzlány, ki félvállról
vette az intelmet,
fa, mely a viharnak
dacosan ellenállt,
vaskos szél harapta
ketté a derekát,
s te ki most hasalsz
porba omolva-
ha előre látod,
leülhettél volna...

Fásultan

sikít az öröm,
torát üli a
semmitmondás.
a frász kerülget,
mint forró kását
a görhedt macska.
nézzük a távozó
hátát, de a sírás
ma elmaradt-
a katarzis rég
világgá szaladt...

Hétfő-bűn

megint egy szertelen hétfő,
mikor az ebéd szétfő,
mert két nő egy vérbő
históriát taglal
nagy garral, dérrel-dúrral,
mikor is ők két úrral
papás-mamást játszottak,
de aztán rászoktak
valami rossz lőrére,
és most bő lére eresztve,
lábaikat elegánsan
keresztbe vetve
arról tárgyalnak,
hogy beállnak inkább
charlie-hoz angyalnak,
főleg ha jő egy harmadik nő,
mondjuk enikő...
de ekkor eszükbe jut,
hogy valamit enni kő,
és a hétfői szétfőtt
ebédre ügyet sem vetve
leballagnak egy hipermarketbe,
parizerért, meg egy vekniért.
ez a hétfő csak ennyit ért...

"elbocsátó szép üzenet"?

homokkal fojtanád tüzemet,
mert félsz a lángtól.
valahányszor a
gyufával játszol,
csak füstöt vársz,
de minduntalan
megégetem kezed...
és fájsz, de a vágy
benned nagyobb-
szereted nézni,
ahogy izzok és ellobbanok...