Csigabugi

merthogy beleszületett a házába,
nem kell arra kuporgatnia-
hát nem szerencsés állat a csiga?
haladása lassú, ám töretlen,
mégis utolérhetetlen.
nyomai jól láthatóak,
hogy vissza is találjon holnap,
ha meggondolná magát,
vagy rájönne, odaát
sem jobb, mint itt.
ha sóval hintik,
azt nem szereti őkelme,
(de hát ilyet ki is tenne?)
virágra sem költ,
lévén hímnős állat-
mondom én, hogy
mennyire könnyű a csigának!
nagy a világ, házastul
is elfér benn' a sok csiga,
és bárhogy is el van csigázva,
mindig van ereje
bebújni a csigaházba.

Morgen köszöntő

Megéltél már közel hatvan tavaszt,
és megannyi újjászületés-napot.
Fejedben új gondolatokat sarjaszt
mindaz, mit ennyi év adhatott.

Nem kérded, miért illet e malaszt,
fentről érkezett, s Te megtarthatod,
ajándék, ami e földön maraszt-
adomány, s egyben kirótt feladatod.

Rég nem húz le hiúság posványa,
hiába senkit meg, s el nem ítélsz,
saját bőröd viszed csak vásárra,

míg meg nem érkezik a fő ítész.
Beilleszkedtél egy körforgásba,
adsz, és köszönöd amit kapsz, míg élsz.


Te szeretnivaló vén pojáca!

Rémálommanó

száját kapunyira tátva ásít
közben könnye is kicsordul,
fogai alatt szegény álommanó
pár apró csontja csikordul.
hiába is fordulna a másik oldalára
rémes álma ennyi mára
legnagyobb sajnálatára...

Hiába

tenyeredbe simítom
minden sóvár sejtem,
s te szemeddel égetsz
bőrömbe jeleket,
kristály-könnyem
sistereg, mikor izzó
mosolyodra ejtem,
szivárvány káprázat
surran át fejünk felett.
téged én, vagy te engem:
vak világtalant hiába vezet...

Szónokmagány

rád fagyott egy jelmez,
s már nem tudsz kibújni belőle,
inkább felkapaszkodsz
egy éles kövekkel
teli hegytetőre.
mindened fáj, sajog és vérzik,
de hiába kínlódtál-
idelent egy szavad sem értik.

Csaló-dások

én csalok,
te csalsz,
ő csal...
mennyi kancsal élet,
meg sem érzed
már a súlyát,
és megint túljárt
a saját eszeden
eszeveszett vágyad.
fáradt szárnyad lecsatolva
a gardróbba tetted,
és félholt lelked
részvét nélkül
borba fojtod,
majd a villanyt
rutinos mozdulattal
szemérmedre oltod.

Vadulások

falad nekem
túl nagy falat,
tetején a szögesdrót
örök marad.
bemenni nem hagysz,
kijönni nem mersz,
ugyan belül te vagy,
kívül én- az oroszlán-,
akit hergelsz
perverz élvezettel,
képeden kaján vigyorral
bökdösöl érzelem-mérgeddel
átitatott bottal,
mert balgán még úgy véled,
rácsodon keresztül
el nem érlek,
de vigyázz, mit kívánsz!
ha ingerküszöböm átléped,
feléled vad-ösztönöm,
s addig marcangollak-téplek,
míg tetszhalott éned
újjá nem éled,
s a mélyre hantolt emlékek
jelenné nem érnek.
sajgó sebeid újra és újra
felszaggatom ha akarom-
körömmel, foggal,
vagy epébe mártott tollal...

(tarthatatlan állapot:
megint kihoztad belőlem az állatot!)

Sajgó

néhány év emléke
konokul ott lapul
lelkedbe égve,
és vadul sajdul
egy ismerős érintésre...

Torzó

persze ha lenne a peres feleknél fejsze,
fej se maradna a nyakon,
az ablakon repülne ki máris,
csak a kláris maradna bután
a csonkon, mint virágcsokron
pár szívós szirom orkán után...

Elhaló

trehányul felszögelt
fekete szivárvány, s alatta
égig fröccsenő harag.
lövészárkok vértócsás porában
bosszú űzte,
temetetlen szívek bűze.
míg a holnap reménye
az utolsókat rúgja,
mi éles szó-tárakkal újratöltünk,
és csak egy fáradt dal
erőlködik mögöttünk...

Élet-játék

Felülsz ágyadban,
nyakadról lefejted
az álom puha karját,
beindul a vérkeringés.
Kávé, reggeli,
kés, ami a vajat
kenyeredre keni.
Egy kéz fogja,
egy száj szól:
gyerünk,
ma is életet játszol!

Ismerlek!

A szavak semmitmondanak,
koppanva hull közénk a közöny.
Agyamban gyanú fészkel
-ismerlek, gyilkos vagy,
szépszavú szemfényvesztő.
Reszkető, de rutinos kezed
még trükköz,
utoljára csal meg a látszat-
számontartod számat...