Aranyhalászlé

mert úgyis ráérek,
míg jő az enyészet,
mert ez így is jobb élet,
(de tényleg!)
mintha félig sem élnék,
vagy csak a falnak mesélnék,
az meg csak állna,
mit sem reagálva....
kiváló viszonyítási alap,
a falat kaparnám inkább,
vagy képemről a bőrt,
hosszú, szíjas csíkokban?
nem nyílt szinen,
csak egymagam, titokban...
ha kifogtam az aranyhalat,
kérjek tőle hármat,
vagy legyen inkább
finom falat vasárnap?

Szabadonfutó

vibrálni akarok, élni,
nem dermedten félni,
mit ró rám
szavakat öntudatlan
sorakoztató kezem.
eszem leelőzve,
kényszerítve hajt,
hogy lelkem szánalmas
rongyait levetkőzve
idézzem fejemre a bajt,
és pőrén álljak
a pellengéren,
záporozó kövek
kereszttüzében...

Vagy...

félek felvenni
tenyered alakját.
nem ejtesz le,
nem dobsz le

készakarva?
elmém máris
kutatja a kiutat,
falakat tapogat vakon,
a fülledt-párásra
lehelt ablakon
ki sem lát.
engedj hát!
/vagy nem is tudom.../

Álmok sorsa

már látom-
gombostű hegyébe ütköző
kipukkant léggömb-álom.
gyerekkezem még
szorítja a madzag végét,
a könny arcomra
maszatolódik végképp...

Észrevétlen

nem lennék
kabátod hajtókáján
feltűnő kitűző...
tán belesimuló,
ölelő, melegítő,
láthatatlan féltés,
izzító titok-bélés,
mely észrevétlen átkarol,
mikor harapós hidegbe
dermedt magányod
már csontodig hatol...

Elhidegülés

két fogkefe-
egy piros, egy kék.
cinkos pohár-lét
titkos érintés.
ők nem húzódnak szét...

Téli leselkedő

Lapos tetőkön köd lapít,
réseket kutat a ravasz hideg,
díszleteinket mára a szürke
száz árnyalata festi meg.

Vacogó játszótér bútorait
gémberedett kéz matatja,
az őszi nap leselkedik csak,
nyelvét fagyosan nyújtogatva.

Lágy hóval várandós felhők
égi karmester jelére várva
csillámos takarójukat
terítenék e seszínű tájra.

Kísérő haiku

lépésed koppan
életem kockakövén:
engem kísér/te/sz...

Metamorfózis

forró sikolyom
selymes szavaidon át
suttogássá hül...

Jégrevitt

jég alatt arc, fakó,
vértelen ajkakra fagyott szó,
szempillákra dermedt remény:
kőkemény költemény...

Album - Nagyanyám

balja kötényes-szoknyás
sokat megélt csípőjén,
jobbjával szemére árnyékot ejtve
áll - szája sarkában elmaradhatatlan
Kossuth-jával -
engem rejtő vonat jöttét lesve.
szegénysors-ráncolta arcára
cinkos mosoly derül.
(a szépiaszín-fotó albumomba
ragadt kitéphetetlenül)
viszontlátás-örömünnep-másnap
keze már akkurátusan aprít
csalánt a sápogó kacsáknak,
s szakasztott egyformán söpri
tenyerébe a viaszos vásznon
unottan fekvő morzsákat.
nekem jut tőle a frissen szegett
otthon-illatú kenyér elsője,
de már csak tollam helyezi őt jelen időbe...

Cehh

hogy egyik pillanatban
magamhoz édesgetném,
máskor meg szám
a búsba kívánja,
azt írja drágám,
a tomboló hormonok
számlájára.
hogy hétfőn-kedden
erényére ügyet sem vető
gátlástalan delnőnek tűnök,
hétvégén meg
ártatlan, szende jónak,
/azért szemet le nem sütök/
azt adja hozzá borravalónak...

Elmosódó határaink

még senkit nem szerettem
magamon kívül,
így hát most vagy
én vagyok magamon kívül,
vagy tán Te kerültél
valahogy bévül.
de ez egyre megy végül...

Fel-kiáltó-jel

egy végű száz szó:
nincs szándékom hátsó
lépcsőkön osonni,
szárny nélkül zuhanni
műanyag mennyekbe,
madzagon lógó
csillagként fejezve be
(ön)kén(y)telen
földi létem.
szomjan-étlen,
tétlen, kézzel-lábbal
magyarázni,
meddő fáról
termést rázni
sóvár ölekbe,
magamhoz ölelve
magam, téríteni
magamhoz,
Uram!
Uram!
nem vagyok magam,
de magam maradok,
s Te hagyod!
s Te hagyod?

Holnapra

kisöpör egy friss fuvallat
gondolataid utcájából,
sóhajtva mállik a vakolat
emlékeink házfaláról.
A felvonó nagyot zökkenve
torpan meg két emelet között,
s én vergődő érzéseimmel
telipakolt bőröndök
súlya alatt roskadozva
szállok fel rozsdás síneken
semmibe zötyögő villamosra...

Menedék

vad vágyak pillangóznak
sablonnal festett egeken,
émelyítő díszletek között
fuldokolva húzza meg
magát a szerelem....

Időkarc

szűz tenyerembe
lehulló homokszemek
időt rajzolnak...

Bánat -haiku

éles szavaink
felhőket szaggatnak szét-
könnyezik az ég.

Célkeresztben

a nemes vad,
aki süvítő golyók elől
mindenkor kecsesen
szökkent félre,
érthetetlen okból
most önként kapatja
magát puskavégre.
váratlan üldözője
elé penderül
(a felállás jó,
ezt érzi legbelül),
a fegyver csövét elkapja,
s huncut kacsintással
pihegő melléhez tartja.
a vadász lő-
mit tehet?
(hisz lövése
mellé sem mehet...)
a zsákmány üdvözülten
omlik karjaiba.
(erre mondják,
hogy szarvashiba?)

Kataton

nem akarok
céllal szentesített
eszközt. szemközt
köpni magam
banális lenne
tükörben bámulni
könny-alkotta
sminkem
nincsen kedvem
menthetetlent
menteni, festeni
ördögöt a falra
vagy hányni borsót,
esetleg törésig
járatni kútra a korsót...
métely, röhej,
lári-fári lárma!
visszakapaszkodni
inkább a fára,
boldog bódultságban
rágcsálni
csalóka cserjét,
bambán bámulni
bábból
szárnyrakapó lepkét,
nyálat csorgatni
könny helyett,
kántálni dacos
szájjal számtalan
közhelyet, kataton
ringatva nyugtatni
nyughatatlan lelkemet.

ragacsos hangok
csorognak buzgó
hangszórókból...
egye fene,
ejtsünk szót
az utószóról!
vagy szóra
sem érdemes?
érdekes!
csak én hallom
ezt a fals vokált,
amit tegnap
a száj még a
szférák zenéjének
titulált, s a fül
vakon hitt neki?
pedig sosem
volt isteni...


nem ágytól,
nem asztaltól-
leválik a szív
csendesen,
mint megunt
tapéta a falról.

Részvétlenül

nem hittelek magaménak...
tudom, az örökkévaló
lehet csupán két nap-
az első, melyen
a nyújtózó szerelem
magának teret remél,
a második, mikor komor
rekviemet dúdolva
önként elvetél...
szemeden
haragoszöld hályog,
testetlen vágyad
éltető érzésekért
partravetetten tátog,
de egy kegyelmes
kéz jóvoltából
már rá is borul
a jótékony szemfedél.
a szabadnapos szív
önelégülten henyél...

Szemfényvesztőhely

jégcsap-ujjú hajnal

markába hajítottál

egyetlen mondattal...

így fulladt részvétlen éjbe

a védtelen nappal.

áttetsző életünk

csak szemfényvesztés ,

csúfondáros csoda!

a nap holnap nélküled kel:

lejárt az illúziók kora.

Búfelejtő

itt már mit sem ér
holmi poharazgatás!
a felejtés hordójából
kell bőszen vedelni,
minden édes pillanatért
száz keserűvel fizetni.
könyékig túrni
szemétdombra
vetett emlékekben,
összetépni
a gyönyörű képet,
mit kincsként dédelgettem,
szavakat temetni
jeltelen sírba,
rázkódó vállal,
hangtalan sírva...

Lánglovag

szemembe nézni
vak voltál!
legyek hát
sivár szobádban
én az oltár,
s előttem térdepelve
kívánságod csak annyi:
előttem halni!
füstölögj csak,
s láng híján
remélem elfogadod:
tűzben bármikor égek,
ám füstbe nem fulladok!

Könnysugár

függöny résén besurranó

tétova napsugár-

szemhéjam maga alá temet

igazgyöngyként

gurulsz tovább:

könny lett a neved...

Katalízis

nálad koldulnak vágyaim-
álmom karodba röpít.
s bár nyirbálják vágyaim
ádáz hétköznapok,
melletted-általad
lüktető, igaz vagyok.

Falon átkopogó

tárt szívvel üldögélünk
egymással szemben
buta-boldog kis
világaink közepén,
építünk érvekből
vastag falakat
közéd, s közém...