Rejtegető

Mit akarsz még tudni rólam?
azt, hogy hol van,
hová tűnt belőlem az angyal?
Te száműzted
egy szárnyatlan világba.
Elfelejtem nemsokára,
miért voltam itt..
Egyszerre vonz és
taszít fekete fényed-
a halálhoz sok, de ahhoz
kevés, hogy éljek...

Holtak városa

Hová tűntem?
Sehol vagyok, s mindenhol...
fáradt hangszórókból
Isten szól,
csak én nem hallom.
Kint a gangon egykedvűen
gurigáznak dermedt szemű
gyermekek, s én halott
kerteket látok az ablakból.
Kezem lassan barangol
jéghideg tested felé .
A csend is megsüketül belé,
olyan kakasszóra ébredek,
s valaki durván fölénk
dobja a fösvény eget...

Gyakorló

Száradt agyagkoloncok -
csüng rajtam a múltam.
Tegnap még repülni tanultam,
ma gyakorlom a becsapódást .
Ígérem, nem okozok csalódást,
ezredszerre szépen érek földet,
nem leszek többet véresen vonagló
massza életed tisztára sikált kövén,
sem tömény bűz a gondosan
kondicionált halottvirág-illatú
légtérben. Felszívódom nyom
nélkül, szépen...

Szív dzsem

Te, én ma összenapozlak,
összevalamizlek,
egy kicsit magaménak hiszlek!
(úgyse tudsz róla...)
Lecsúszok tenyereden a folyóra,
bakancstaposta fűszálakkal
enyelgek, kegyelmet
kapok és gyakorlok,
eső elől szíved pitvarába
gyaloglok, aztán berontok
a kamrába, ujjam lekváros-
üvegbe merítem,
számat szív dzsemmel
édesítem...

Szaggatott

Naponta vajúdom hiányod
a részvétlen világra,
és puszta kézzel
kaparom el őket,
mint gyilkos anyák a
nemkívánt csecsemőket.
Néha elfeledlek,
teljes percekre,
de a bú olyankor
percegve falja szívem
ingatag alapját,
a szív meg venné
kabátját, kalapját -
menedékért épp
hozzád indulna -
már megy is.
Egy darabig enged,
aztán elpattan a húrja.
Mellkasomban most
üresen tátong az üreg,
és én élni kényszerülök.
szívtelen, nélküled...

Védelmezősdi

Voltam már szárnyad
sárnehéz álomban,
angyalmaszk arcodon
pokolbéli bálokban.
Óvtalak, hogy ne légy
élőhalott, és most
a gonosz vörös-lakk
arcába is én robbanok,
ott leszek - millió
nyughatatlan szilánk -,
benne fogok emlékezni rád.
Nincs okozat,  nincs ok,
nincs rév, se kikötő,
Kharon ladikján nem elég
a holdsugár-szemfedő.
Feléd evezek, de hiába,
ha te mindig tőlem el
(már Isten is térdepel).
Rég nem vagyok fontos,
hisz itt és most
legyőzöttként is én
tartok pajzsot reszkető
szíved elé, s nem
döfök kardot két
zaklatott üteme közé.
Máig téged idéz
szemhéjam mögött a Té,
hát nem hagyhatom,
hogy te is az ördögé
legyél, mint minden,
amiben valaha hittem...

Tűnődő

Lábnyomokba hullunk
fáradtan. Páratlan
páros lelkek
páratlan, vak
tévelygése után
esünk szét,
épp olyan bután,
ahogy világra lökött
a kéz, mert azt hitte
kész vagyunk. Van már
tüdőnk, szívünk, agyunk,
és mi majd szépen lépünk,
ahogy vaktérképünk
mutatja meddig, merre,
hova, de megint nem
lettünk más, mint
a történelem heterogén
ostoba pora. Aztán újra
szopjuk az ujjunk...

...és fáradtan
lábnyomokba hullunk ...

Páros haiku

lomha folyókon
fürge halak. kecsesen,
végenincs táncban.

a lassú és a
nyughatatlan - öröktől
örökös nászban.