P/illanatkép

Emlék arc - akár egy freskó,
lassan fakul, mállik, kopik, pereg.
Félek, eltűnsz, hát semmitmondó
szavakba öntelek.
Tested napszaga rég elillant,
csak naftalin, legfeljebb ha levendula,
s ujjaim alatt daróccá silányul
bőröd valahai bársonya.
Fogaim közt csókod is csikorgó
homokká válik,
csak egy hülye képen állunk
a végtelenbe dermedve mindhalálig.
Arany ecsetjével a nap
boldog arcot festett neked,
s én - azt hiszem - nagyon szerettelek...

Hullarablók

No nem a szó legszorosabb értelmében, inkább allegórikusan.
A tetem nem szerelmem tárgya (alanya),
inkább maga a szerelem - mint kettőnk szülötte.
Szépreményű érzésnek indult zigótánk takaros magzattá fejlődött,
kit együtt hoztunk erre a szürke, borongós világra, a mi saját poklunkban.
Pátyolgattuk, etettük, gyönyörködtünk fejlődésében,
s akár a valódi elsőgyermekes szülők - persze - olykor aggódtunk is.
Cseperedett, kisebb-nagyobb nézetkülönbségeink, vitáink,
ám egyértelmű jószándékunk, féltésünk közepette.
Mi pedig - fogva kis kezeit - vezetgettük,
sétáltattuk, feszítettünk mellette kétoldalt.
Ő ünneplő ruhájában botladozott köztünk,
büszke szülők között, s mutogattuk kicsinyke kincsünket
az utca népének.
Nem tudom pontosan felidézni, mikor, hogyan lett
az angyali szelídségű fürtös kis lényből dacos, akaratos kamasz,
s hogy mi miért fordultunk el tőle.
Talán a félsz, hogy mivé fejlődhet,
a felelősség - hisz mi hívtuk életre -
hogy kicsúszni látszott kezünkből az irányítása.
Nem, nem fogadtuk el, csak értetlenül álltunk, és vizsgálgattuk,
górcső alá vettük, és fel sem merült bennünk a megoldás,
hogy hiszen a mi génjeinkből alakult,
a mi tulajdonságainkat kellett örökölnie.
Mi pedig zárkózottak, félszegek, érzékenyek.
de igencsak önzők voltunk világéletünkben.
Ő pedig csak ámult azon, hogy nem tudjuk elfogadni ilyennek,
pedig annak idején mindennél jobban vártuk őt, saját megváltónkat.
Ahogy más szülők azt találgatják, hogy kitől örökölte az orrát, szemét,
édes kicsiny száját, úgy mi a hibáit, hiányosságait leltároztuk naphosszat.
"A Te hibád, a Te génjeid, a Te nevelésed"...
S míg mi acsarogva, elkékült szájjal,
és dühtől vöröslő fejjel egymásra mutogattunk,
ő szép csendben, hang nélkül kimúlt.
Most rájárunk, és maradványaiból, emlékeiből,
részeiből darabokat csenünk magunknak.
Szóvirágokká, szívfacsaró allegóriákká alacsonyítjuk Őt,
saját ambivalens érzéseink vétlen zabigyerekét.
Tetemére rájárunk, mint a hullarablók, s értékeit önzőn széthordjuk...

Hallgatások

Hányféle hallgatásunk van...
Mikor kitörni kész szó-fúriákat őriz
szorosan összepréselt ajkad,
mint egy égig nőtt vaskerítés,
mikor az igazság fájó mondatait
tapintatosan visszanyeled,
és mint háborús veterán
a betokosodott repeszt
holtodig lelkedben viseled.
Aztán van, hogy puhán ül
közénk a hallgatás,
elfedi a szürkeséget,
mint az első jótékony havazás.
Dac, harag, lemondás,
rosszul értelmezett szemérem -
van hogy' az összes hallgatásodat értem...