Nyugtatólövedék

Két füstbodor közt egyetlen könnycsepp

(a lehajtott buditetőn ülve)

keményen koppan a kövön...

A zajra  felébred,

zsíros seggét riszálja a bánat -

 nem sírok utánad.

Fülembe aszott alliterációkat akasztok,

csörömpölve vonulok körbe-körbe.

Zseniálisan fanyalgok,

 mániám nem eresztem.

A benyugtatózott párduc

 felmorran bennem...

Suttogva

Önfegyelmet tanulok…

Kettőnkön a burok rég nem közös –

gömbben feszülő villámok lettünk,

felettünk az ég vörös és grafit..

Gyere, utoljára még súgok valamit:

szemeidben túl sokszor láttam

magam rossznak.
 Ablakon kihajigált idő,

néha azt gondolom, elátkoztak.

A fű utánad majdcsak kinő,

addig idegen íriszekben

próbálom csodáltatni magam.
Mindennek ára van...

Stigmám

Tiszta kék szemedben
Gyönyörű apró pont csupán a téboly…
Miért oly jó elveszni két karodban,
aztán kuncogva várni,
hogy bármi áron rám találj,
és engedni, hogy céda bőröm
egyenként pimasz ujjaidba szeressen?
Nincs tabu, nincs szabály,
Tiéd rongybaba testem,
s Te csak játszol önfeledten.
Sodródunk józanságból
lucskos gyönyörületbe és vissza;
bélyeget harapok Rád,
mégis Te vagy rajtam a stigma.
Ösztönök mögé szorult
vakmacska a lélek,
és kacsintva temérdek
holnapot ígér a tegnap.

Odakint lassan virrad -
senkid vagyok, s Te senkim vagy...

S/óhaj

Százszor, ezerszer, örökké.

Soha többé.

Minden váljon köddé…