Homokszemek

Néha felizzik bennem a düh -
akár az ördög szeme, olyan parázs szerű.
Szilánkokra törik az arcom,
keveset alszom, és azt is nehezen,
és bevallom, néha megakad a tű lemezen.
Tudom, ezen a Földön elegen vagyunk,
akik nem rendeltetésszerűen
használjuk az agyunk...
Afféle homokszemek -
csak csikorog, de meg nem akad a gépezet...

Lecsengés

Jó volt hogy voltál,
de nélküled könnyebb.
Söröskorsóba csapolt könnyek,
és kisfröccsökbe spriccelt bánat -
ez maradt utánad.
Nagyritkán mellényzsebből
lezserül kicsapott lóvék
árán whiskygőzös jólét,
de különben csak gürc és harc,
és napi többszáz arc,
szemeikben a remény fossszíliáival.
Lassan elül bennem
ez a gerjesztett vihar....

Tolvaj

Kapkodva - akár egy besurranó tolvaj -
elloptam az ártatlan mosolyt,
mi arcodon játszott,
el fogaidból a csillogó zománcot,
lerágtam a húst, mit csontjaidon találtam,
elvittem mindent, amit jónak  láttam.
Végül kitéptem magam belőled -
mégis én lettem egyetlen nagy, lüktető seb...

Talán

A szavak összekoccannak a számban,
vagy úgy olvadnak el,
akár kisgyerek kezében a kavicscukor.
Túl sokáig vártam, hogy azt mondd: szeretsz -
talán már nem is tudnék mit kezdeni vele.

Napkitörés - Lilinek ajánlva

Az írás veszettül magányos dolog...
Nem elég, hogy a vers csendben, magányban születik,
még csak el sem kísérheti a szülője az útra, és többnyire egyedül is olvassák őket.
(Eltekintve néhány felolvasó esttől -bár engem még nem kértek fel,
és nem is tudnám megtenni - valami szemérem vagy mi okán...).
Így marad a világháló - jelen esetben ez a blog.
Kiteszem ide  szülötteimet, és várok.
Várom, hogy jó "kezekbe" kerüljenek, és hiszem, hogy így is történik.
Nekem itt a monitor előtt többnyire "csak" statisztika, számok jönnek le ebből.
Néha próbálom elképzelni, mi történik olyankor azokban, akik olvasnak,
és talán a fantáziám nem elég hozzá, hogy lássam is.
Aztán jön egy Lili (és biztosan több Lili is van),
aki a saját csodálatos, ízes, színes blogjába viszi egyik kicsinyemet,
méghozzá gyönyörű helyre, és nem utolsó sorban neves, nemes társaságba,
plusz néha szavakba önti azt, amit kiváltanak belőle soraim.
És olyankor nekem jó, nagyon jó, de zavarba is hoz,
ráadásul olyankor hirtelen nem vagyok a szavak embere.


Kedves Lili
(Lilik - Barátaim, akik látszólag csak statisztikai adatok),
olyankor nekem mosolyog a Nap, és tudnotok kell, hogy boldoggá tesztek.
Megnyugszom, és nem vagyok olyan magányos.
Kívánom Nektek, hogy maradjatok ilyennek, akik a szépet keresik,
akiknek "átjön", és megtiszteltek azzal, hogy olvastok, és értékesnek találtok.

Baráti öleléssel Lilinek
( a "Liliknek", akik néha Tiborok, Mónik, Katák, Zoltánok,
Enikők, és ki tudja kik...):

Sally

Összegzés

Van aki gondosan tervez,
más csak térdepelve könyörög Istenhez,
és ma már mindenkinek dukál
egy privát Júdás is, csak vigyázni kell,
a könyvelő szörnyen háklis,
úgyhogy nyugta kell az összes aranyról,
sőt minden egyes szavadról,
ezért élsz így - mérlegelve, dekázva,
hogy mit mutat a mérleg nyelve.
Hidd el, én akarok nem haragudni rád,
díjazom, hogy a végén még
megpróbáltál némi állott romantikát
felköhögni, a végére mégsem
maradt mit megköszönni...

Titkos angyal

Valaki azt mondta, néha angyalok
kóricálnak a fejünk felett,
és mikor múlt éjjel
fölém hajoltál - esküszöm -
angyalnak néztelek.
Átkaroltalak gyorsan,
hátha a hátadon szárny van,
de egy árva kis csonkot
sem találtam.
Mire a reggeli kávém
mellé kucorodtam,
az egész emlékké fakult,
de egy tollpihe lágyan
a csészealjra hullt...

Metszéspont

te reggel agresszív hírekkel
vágatod gyomorszájon magad,
nálam szordínós kanálkoccanás-
hangon indul a nap,
téged csak a gitár villanyoz fel,
az én fülemnek zene
a lelkes rigó gospel,
nálad lénia mentén
tervezett a szemérem,
a kémcsőbe zárt
biokémiát én nem értem,
s míg te acélos akarattal
gyűrsz magad alá
egy irdatlan hegyet,
addig én könnyedén
az ég felé lebegek.
mégis, mikor egy-egy
pontban világunk összeér,
beomlik az idő,
és sisteregve forr a vér...

Pletyka

Elől a szomszédasszony,
mögötte beoson a kelkáposzta szag.
"Te, hallottad?
A Virágnét a másodikról megint elpáholta az ura...
Szép kis vitrázs függöny, honnan van? IKEA?"
Leül, nylon otthonkája zsebében matat,
előhúz egy fáradt cigit, nem kér tüzet...
"Aztán meg a kis rocker gyerek
mámeg a gangon szívta a füvet..."
Kávét varázsolok kettőnk közé - falat emelek.
Kavarásnyi szünet, épp levegőt veszek,
hogy megkérdezzem:
miért engem, miért nekem?
Májfoltos a keze,
örvénylik a kávé a kanál körül,
míg ő alámerül a ház
életének szaftos részleteiben.
(mi közöm ehhez énnekem?)
Körbefon a susmus,
saját konyhám foglya lettem.
Meg sem kérdeztem:
"Hány arzénnal kéred?"

P/illanatkép

Emlék arc - akár egy freskó,
lassan fakul, mállik, kopik, pereg.
Félek, eltűnsz, hát semmitmondó
szavakba öntelek.
Tested napszaga rég elillant,
csak naftalin, legfeljebb ha levendula,
s ujjaim alatt daróccá silányul
bőröd valahai bársonya.
Fogaim közt csókod is csikorgó
homokká válik,
csak egy hülye képen állunk
a végtelenbe dermedve mindhalálig.
Arany ecsetjével a nap
boldog arcot festett neked,
s én - azt hiszem - nagyon szerettelek...

Hullarablók

No nem a szó legszorosabb értelmében, inkább allegórikusan.
A tetem nem szerelmem tárgya (alanya),
inkább maga a szerelem - mint kettőnk szülötte.
Szépreményű érzésnek indult zigótánk takaros magzattá fejlődött,
kit együtt hoztunk erre a szürke, borongós világra, a mi saját poklunkban.
Pátyolgattuk, etettük, gyönyörködtünk fejlődésében,
s akár a valódi elsőgyermekes szülők - persze - olykor aggódtunk is.
Cseperedett, kisebb-nagyobb nézetkülönbségeink, vitáink,
ám egyértelmű jószándékunk, féltésünk közepette.
Mi pedig - fogva kis kezeit - vezetgettük,
sétáltattuk, feszítettünk mellette kétoldalt.
Ő ünneplő ruhájában botladozott köztünk,
büszke szülők között, s mutogattuk kicsinyke kincsünket
az utca népének.
Nem tudom pontosan felidézni, mikor, hogyan lett
az angyali szelídségű fürtös kis lényből dacos, akaratos kamasz,
s hogy mi miért fordultunk el tőle.
Talán a félsz, hogy mivé fejlődhet,
a felelősség - hisz mi hívtuk életre -
hogy kicsúszni látszott kezünkből az irányítása.
Nem, nem fogadtuk el, csak értetlenül álltunk, és vizsgálgattuk,
górcső alá vettük, és fel sem merült bennünk a megoldás,
hogy hiszen a mi génjeinkből alakult,
a mi tulajdonságainkat kellett örökölnie.
Mi pedig zárkózottak, félszegek, érzékenyek.
de igencsak önzők voltunk világéletünkben.
Ő pedig csak ámult azon, hogy nem tudjuk elfogadni ilyennek,
pedig annak idején mindennél jobban vártuk őt, saját megváltónkat.
Ahogy más szülők azt találgatják, hogy kitől örökölte az orrát, szemét,
édes kicsiny száját, úgy mi a hibáit, hiányosságait leltároztuk naphosszat.
"A Te hibád, a Te génjeid, a Te nevelésed"...
S míg mi acsarogva, elkékült szájjal,
és dühtől vöröslő fejjel egymásra mutogattunk,
ő szép csendben, hang nélkül kimúlt.
Most rájárunk, és maradványaiból, emlékeiből,
részeiből darabokat csenünk magunknak.
Szóvirágokká, szívfacsaró allegóriákká alacsonyítjuk Őt,
saját ambivalens érzéseink vétlen zabigyerekét.
Tetemére rájárunk, mint a hullarablók, s értékeit önzőn széthordjuk...

Hallgatások

Hányféle hallgatásunk van...
Mikor kitörni kész szó-fúriákat őriz
szorosan összepréselt ajkad,
mint egy égig nőtt vaskerítés,
mikor az igazság fájó mondatait
tapintatosan visszanyeled,
és mint háborús veterán
a betokosodott repeszt
holtodig lelkedben viseled.
Aztán van, hogy puhán ül
közénk a hallgatás,
elfedi a szürkeséget,
mint az első jótékony havazás.
Dac, harag, lemondás,
rosszul értelmezett szemérem -
van hogy' az összes hallgatásodat értem...

egy morcos mosómedve
-megelégelve,
hogy minduntalan
más motyóját mossa
üde-fürge patakokba' -
magát megrázta,
felmálházta hátát,
hogy újkeletű
szabadságát kiaknázva
elinduljon Kanadába.
mivel szegény elég lüke,
s nem is volt iránytűje,
eltévedt a nagyvilágba',
így érkezett Csehországba,
épp egy sörgyár udvarába.
szomjas is volt, éhes is volt,
ivott hát sört, rágott komlót...
jókedve is kerekedett,
táncolt, cigánykerekezett.
a mutatvány senkit sem zavart,
(beleértve bizonyos Hrabalt),
sőt fent említett Bohumil
(ki pár galamb jóvoltából
nem él már, s így nem is ír)
épp egy művén dolgozott,
s addig gondolkodott,
hogy a könyvbe
beleszőtte szlogenjét:
"unatkozik?
vásároljon mosómedvét!"
így lett hősünk méltán világhíres,
s bár már nem él a kis girhes,
szállóige lett belőle..
igyunk mi is a mosómedvebőrre!

Zárójel

épp időben, hatvannégy őszén,
pedig sürgős lett volna az elválás -
anyámnak is.
valahogy sose ment nekünk a szimbiózis...
látod, anyám, könny helyett tintával
áztatom a szűz lapokat.
nem kérhetlek számon,
de tudod mivé lettem?
azóta ülök itt a zárójelben,
amit körém kanyarítottál
eres kezeddel.

Helyett

Fizetett harangszó bukdácsolt át a réten,
fekete gyászkígyó araszolt, hevenyészve
könnyé faragott lelkiismeret-furdalás
koppant fényes vasárnapi cipőkön.
Kezem görcsösen rögöket morzsolgatott -
csak azt a végső hangot ne!
Szélnek kellett volna engedni
a vézna testedből maradt pernyét,
ezernyár-izű szilvalekvárrá
sűrűsödött lényeged őrizném inkább...
Már csak néha nevetsz fel bennem,
vagy kaparja torkom számolatlan szívott
Kosssuthjaid kátránya.

Harminc év múltán sem tudom
koszorúvá kötni hiányod...

néha...

üvöltve is ölelnélek néha...
mikor idáig ér a
fonal, mit magányod pókja
horgol szorgos kezekkel.
és csak gondolni merem:
ne menj el...

Kór-kép

Kéne valami lila,
nagyívű szentencia,
benne itt-ott egy kis zöld -
hogy el ne pusztuljon a Föld,
bár Amerika valamelyik
hős fia úgyis megmenti
(oldalán egy elcseszett
Halle Berry tipeg át
tűsarkain a káoszon),
míg én egy újkori
betonbarlangban papírra
rímeket álmodom.
Sárga csekkek úsznak
lágyan át az égen,
és én  bízom minden
hónap elsejében,
vagy megcsípek egy E-hitelt,
ha a sarki fűszeresnél
már kitelt a becsület.
A szomszédok csak meresszék
a szemüket, mint mikor
a cilinderből nyulat
húz elő a bűvész...
Tádáááám:
tízmillió életművész...

Trendi

A magasban megmondóemberek
megnyugtató óriásplakát mosolya,
idelent verébcsirip élet.
Vénásan táplált vágóhíd-remények,
szilikonos celebagyak,
push up önbizalom,
lomizó fogyasztói társadalom
egy halom romon.

Rapidélet, mindent nekem,
önfeledten énekelem,
hogy ájlávjúbéjbi -
érdekes, ezt mindenki érti...

Ötpontos biztonsági ajtónkon
benyomult pár snassz bőröndű vigéc,
planétás papagáj húzza ki a kalapból,
mennyit érsz.
A szekrényből kizuhan
álmaink zörgő csontváza...

Húzd be a függönyt, drágám,
a szomszéd meg ne lássa!

Formabontó köszöntő

kínok szögesdrótját
feszítette komoly-szép fiúarcod
mögé korán a sorsod.
rossz genetikai kódot kaptál,
vagy csak egy lidérc babrál
a potmétereden,
hogy a belső-tengeren
saját törvényed örvénye
húzzon mélybe, és taszítson felszínre,
míg hörgésnyi levegőt veszel,
míg hited és önkritikád
önkezű áldozata nem leszel...

Bonnie és Clyde update

lehetnénk mi az új bonnie és clyde...
itt ez a töméntelen kilobyte,
garázdálkodhatunk kedvünkre,
betűt betűbe fűzve,
legyűrve a topográfiát,
meet-elhetünk minden reggel,
boot-imát mormolva
(áldassék az egyetlen enter),
ide nem kell autó és fegyver,
 elég pár trójai,
ennyi a mai küldetés,
ülve, kényelmesen
hátradőlve verbál-öldökölhetünk,
nincs hulla, se falra fröccsenő
remegő agyvelő,
ilyen ma egy menő
net-gengszter páros,
halálos delet-et kap
az egész fantomváros...