Szabadulóvers

Ha mozdulok, mint valami hurok,
nyakamra tekeredik
a szép új világ köldökzsinórja.
Már azt sem értem, amit tudok,
s ha megveszek is,
megvesznek kilóra...

Kardinális kérdés

Nevetve, lebegve, hebegve,
az örök szerelemre hivatkozva,
sivalkodva, ha mégis múlna,
sopánkodva a múláson,
túl néhány húzós húzáson,
végül keseregve, de sosem keresve
önmagunkban a hibát.
A saját orrán túl vajon ki lát????

Utolsó vacsora


 Utolsó vacsora prolongálva.
Az Úr gyertyát gyújt, hogy jobban lássa,
kikkel is van dolga.
Júdást borért szalajtja a boltba,
 neki van pénze bőven.
Azt suttogták egy időben,
hogy azzal fizetni sikk,
de lám: Júdás most térdre esik,
mert egy szebb jövőt lát
körvonalazódni lelki szemei előtt,
 ahol a koldus operába jár,
s egy asztalnál ül hívő és eretnek.
 Szeretlek - mondja Viktor Ferencnek,
mire amaz tósztol, emeli poharát,
mi pedig áhítattal suttogjuk:
jövőre, veletek, odaát...

Hallgat a boldogság

Kedves Lili, kedves Mindnyájan, Ti, akik olvastatok valaha!

Nem várt boldogságot szakasztott nyakamba a nyárvég,
s én azóta csak fekszem, macskamód nyújtózom én Istenem tenyerén.
Ami szép szók előtörnének belőlem,
 azokat immár kedvesem arcára simogatom ujjbeggyel.
Nem búcsúzom végleg, de mindenem mim van,
most nála, neki kincselkedik.
Örüljetek velem, s én örülök Veletek,
míg vissza nem vet jó vagy rossz sorsom ide.

Mindenkit ölelek!

Talán

Azóta vágyom fanyar mézed,
mióta szavanként átcirógattad
magad lelkem végvárának
utolsó, legvastagabb falán.
Kérdezz bátran, s én
majd füledbe suttogom: talán.
A talán az igen,
és ha igen, az százszor igen,
és igen ezerszer,
vagy csak egyetlen egyszer...

Tegnap még félig bénán,
és lélek-vakon tévelyegtem,
de első érintésed nyomán
milliárd éve szunnyadó csillagok
fénye szikrázott fel bennem.

Majd mikor néha aludni muszáj,
paralel álmokban kel életre
bennünk egy seregnyi
eddig felfedezetlen érzék,
s olyankor nem tudnálak
külön választani téged magamtól,
akkor sem, ha követelve kérnéd,
mert Te vagy az, aki öröktől fogva
forr, hevül, és bennem legbelül lüktet -
többé már a halált sem fogadom el ürügynek.

Harangszó

Nem tudni vacsorára hív-e,
vagy ez már a feltámadás,
de mindenképp sokan leszünk.
Némelyünk csak éhes,
mások feszt újjászületnének.
Amannak kell egy új élet -
teljes tabula rasa,
vagy trendi színes gumicsizmába
bújtatott lábbal kelne át a Rubiconon.
Ígérem ki fogom bírni röhögés nélkül,
és csak téged viszlek
magammal emlékül...

Mentálhigiéné

Baromi körülményes lehet
minden megcsalás után lelket mosni...

Képlet

Két csók között - jobb híján -
mindig magamba fojtalak.
Hát nem lehet így szeretni!
Vagy emelt fővel, határozott
cipőkopogással elmenni,
vagy várni, hogy kössön a pillanat...
Kéne valami cudarul egyszerű képlet:
ánégyzetpuszbénégyzet...
De nincs megoldás -
szimplán félelmeimbe szorulva élek.

Ennyi(?)

Nagyapámnak jóféle spriccerek -
vattacukorszagú búcsúk emléke...
Isten akit szeret, hintán röpíti
- én mondom - fel, egyenest az égbe!

976 könnycsepp
(szigorúan páros)
az elmúlt 24 órában -
ennyivel lettem könnyebb.
Létem telke az őrülettel határos,
s boromban pohárról pohárra
kevesebb a szóda.

Mintha nem is éltem volna...

?

Világrengető problémák nincsenek -
csak rések és hiányjelek...

Nyugtatólövedék

Két füstbodor közt egyetlen könnycsepp

(a lehajtott buditetőn ülve)

keményen koppan a kövön...

A zajra  felébred,

zsíros seggét riszálja a bánat -

 nem sírok utánad.

Fülembe aszott alliterációkat akasztok,

csörömpölve vonulok körbe-körbe.

Zseniálisan fanyalgok,

 mániám nem eresztem.

A benyugtatózott párduc

 felmorran bennem...

Suttogva

Önfegyelmet tanulok…

Kettőnkön a burok rég nem közös –

gömbben feszülő villámok lettünk,

felettünk az ég vörös és grafit..

Gyere, utoljára még súgok valamit:

szemeidben túl sokszor láttam

magam rossznak.
 Ablakon kihajigált idő,

néha azt gondolom, elátkoztak.

A fű utánad majdcsak kinő,

addig idegen íriszekben

próbálom csodáltatni magam.
Mindennek ára van...

Stigmám

Tiszta kék szemedben
Gyönyörű apró pont csupán a téboly…
Miért oly jó elveszni két karodban,
aztán kuncogva várni,
hogy bármi áron rám találj,
és engedni, hogy céda bőröm
egyenként pimasz ujjaidba szeressen?
Nincs tabu, nincs szabály,
Tiéd rongybaba testem,
s Te csak játszol önfeledten.
Sodródunk józanságból
lucskos gyönyörületbe és vissza;
bélyeget harapok Rád,
mégis Te vagy rajtam a stigma.
Ösztönök mögé szorult
vakmacska a lélek,
és kacsintva temérdek
holnapot ígér a tegnap.

Odakint lassan virrad -
senkid vagyok, s Te senkim vagy...

S/óhaj

Százszor, ezerszer, örökké.

Soha többé.

Minden váljon köddé…

Karambol

Szappan és víz –
lemoslak magamról.

Pálinka, tíz -

csattanás, karambol,

és pár létfontosságú szerv  kiszakad.

Arcodba robban a kirakat,

és – bár figyelsz cefetül –

épp a szív, messzire repül.

Ott, a járdaszegélyen a szív – az én szívem,

 a vérrel kevert sárban,

 de végre nyugta van, pihen.

A szív, az én szívem...

Szélnek eresztem öntudatom –

tudatom: jól vagyok,

 bár nem mozog már semmi bennem.

Szivem, ideje megpihennem…

Folytonosság

Elszánt keményen alszik, de puhán ébred,

Hámló festékű padokon pedig várja őt a tavasz.

Olykor tudja, érti a mindenséget,

de ujja alatt mocorog a ravasz,

és hiába a nagy-nagy heves tüzek,

keze, lába, szíve folyton hideg,

 az idő átcsorog tétova ujjai közt,

„a tegnap is ma van” –

hogyhogy senki nem érti meg,

 hogy nem szakad darabokra az idő,

hogy újra és újra kinő a lenyesett fájdalom ág?

Elhangzik a sokadik Istenhozzád…

Eres kezével fáradtan hajába túr-

Agyő, fékezett habzású lamúr!

Vilmos Eszter: Asszem

Asszem
Nem fáj, hogy vége,
mert túl vagyok végre
És
Asszem
Nem élsz már bennem,
mint párnácskás seggben
A zabszem.
Nem sírok merengve,
Nem is jutsz eszembe.
F a s z t nem.

Simon Adri: Emlékecset ma

Ha találkoznék veled újra,                   félnék, vak ujjbegyem eltéveszt.
Ónfestékkel, ólomsúllyal                      egy emlékecset ma mellém fest.
Távol vagy, de a fagyott szó                 életre izzik a képernyőn,
felnőttem, és ez nagyon jó,                   Ezra Poundon és Szép Ernőn.
De felszúrták a napvilágot -                  gennyes ég és felfakadt idő -,
szívemre begyulladt hiányod                 mint torz pattanás, visszanő.
Ráncommá váltál, mély pórusokká,      nem tisztít a messzeségradír.
Bolyongok a feledés dokkján,              mint őrült, bűnbánó szatír.




Nem szokásom, de mivel sokáig voltam távol, álljon itt pár engesztelő vers, az én mai kedvenceimtől....

Megváltó

McDrive-ban lezavart utolsó vacsora...
A csoda prolongálva.
Céltalan, árva
démonok téblábolnak bennem,
bőröm alatt, borostyánba zárva
hordom szerelem-keresztem.
Fel-feltámad olykor,
s szám véréből kortyol,
testéből ad ennem.

Nippek

Tőmondatokban kiabál,
felkiáltójelek nélkül...

Szőnyegrojt-rendben néha jut
egy-egy botlásnyi boldogság,
és a nippé kövült élet alá emlékül
szorgos kezek csipkéket vernek.
Elhalkult tányérok hevernek,
és a sufniban néhány lehet
fogja sajgó oldalát,
míg a félhomályban
egy titkos valcer írja tovább magát.
Stencilezett élet -
fakó, indigókék remények temetője,
csak egy ottfeledett ujj mutat
minden meggyőződés nélkül előre...