Mámor-szonett

Éles fogaival húsomba mar,
keze titkos rejtekem kutatja...
Minden érintése után vad vihar
ébred bennem, és nem csillapítja

semmi más, csak ha teste betakar,
és védőháló nélkül zuhanva
velem együtt a mélybe- belehal
és feltámad újra, mint nap napra.

Mennyeknek mennye, pokloknak pokla-
veszedelmes, vad kirándulás múltán
visszatérünk a hétköznapokba.

A dallam elhal az érzések húrján,
és mi mégis-egymástól ragyogva
kacagunk a világ minden búján.

Hasadt angyal

amíg a hangok
azt suttogják a fejemben,
hogy nem kell félni,
minden rendben,
én itt csendben
megőrülök,
mert az egyik pillanatban
egy felhőn ülök,
felhőtlen hangulatban,
de lenézve
szomorúan látom,
hogy valahogy itt ragadtam,
egy ragacsos,
nyúlós pillanatban,
és ha a felhőn ülő
magamra felnézek,
már végképp
semmit nem értek...

Vérehulló

szűz hóban virító pipacs
életet játszik.
nem tudni, színész-e,
vagy holmi ripacs-
rózsának látszik.
vörös a fehérben,
fehér női kézben
szökő vérré válik...

Tébolylakoma

míg hús volt csontjainkon,
mohó szájjal belőlünk
jókat harapott,
most magunk rágcsáljuk le,
amit a kapzsi téboly
még rajtunk hagyott..

Metamorfózisaid

tavasszal te vagy
önmagam árnya,
amin kacagva átlépek,

nyáron szökőkút
híd-szivárványa,
amin más világba érek,

ősszel az avar
halk zizzenése,
amitől már rég nem félek,

télen hópehely
szempilla-léte-
könnyé lesz, mire felnézek.

Déli-báb

látszat által megcsalattál,
elillant, te maradtál
pompás díszletek között
ünneplőbe öltözött
egyszerű lélek.
miértjét rég nem kérded,
sárgára hízik a csalók mája,
szorosra zárt szemhéjad mögött
izzik egy fáta morgána.

Koldusopera

nincs jussa
amit követelhetne még...
számtalan várakozásteli napot,
csalódástól csúfos estét
könyvel el.
könnyet nyel,
aztán újra biztató
gondolatokat hizlal agyában-
hős-magát látja
egy füstös kocsmában,
ahol széltében hosszában
azt híresztelik róla:
ő korának megváltója.
egyre csak rója
a rá kiszabott köröket,
söröket önt le torkán,
orkán mód süvölti
magvas gondolatait.
izzik, lobog és lángol,
táncol-ha kell- az asztalon,
azt hiszi fennen,
szabadon szárnyal,
szavakkal fest,
kontúroz, árnyal-
így fejezi ki magát,
szavát kísérőül
vedeli mindenki.
nem sejti, nem érzi,
hogy e kotyvalék is
a budiban végzi,
hogy ez nem dicsőség,
nem diadal,
csupán múló mámor-
másnapra macskajaj.
mindenki kiokádja magából,
és marad ami volt-
egyszerű koldus,
akinek sosem jut juss...

Félelemsál

a félelem, s a fájdalom
a végén úgy bújik tenyeredbe,
mint egy kis állat-
riadt, bizonytalan, bágyadt,
és te magadra kötöd,
mint valami sálat.

Rikiki vers

a
szó nem
jön könnyen
mennyit törtem
dőre kis fejem,
hogy a rím kilegyen...
kegyelmet nem ismernek,
sanda, sőt kaján vigyorral
szótagot számolnak szigorral,
nem adom fel, bár fáj szörnyen,
már kicsordult a könnyem,
szám belekékült,
a gondolat is
beleszédült,
de végül
célba
ért!

Mozaik

régóta gyűjtök
minden kacatot-
tükör cserepét,
kagylóhéj-darabot,
hozzájuk csapok
egy törésnyi napot,
falatot a holdból,
pár kihunyt csillagot,
és valamit azokból,
ami valaha voltam-vagyok.
hagyok itt-ott némi hézagot,
és amikor kész,
nézem hogy mozog,
miként kel önálló életre-
talán a rések közt
rálelek a lélekre...

Zseblakóközösség

néha szórakozottan
előhúzol a zsebedből-
néhány hányatott
sorsú csavar és
a mindentudó
svájci bicska mellől.
holmi távlati tervekről
motyogsz zavartan,
és óvatosan fonva
ujjaidat nyakam köré, lassan
visszacsúsztatsz a többi
zseblakó közé.

Könny haiku

csak könny-e az ott,
vagy folyékony fájdalom
csorog arcodon?

Sürgető

ha jön a vég,
ajánlom, siessen,
húzzon bele,
jöjjön mielébb,
mert holnap-
holnap már
nem megyek vele.
se önként,
se kacagva,
se élve, se meghalva!
hallja?
ha létem zavarja,
küldjön hawaii-ra,
majd írok szép képeslapot,
napot csorgatok
a hasamra nappal,
éjjel meg a
holdra ugatok,
vagy belerepülök
más fekete madarakkal,
mint valami
tébolyult angyal.

Halott vágyak

szépen megágyaztak a vágynak,
de a vágyak nem vetett ágyra vágytak.
ordítottak, dörömböltek,
csörömpöltek edényekkel,
szegényekkel nem törődtek.
vigyázzfekvésben vártak,
de a vágyak már rég odébb álltak.
vetett ágyban szép csontvázak...

Rövid úton

megiramodik,
a korláton át
veti magát
a magány
szakadékába.
amikor lába
már alig
érinti a talajt,
hallat egy
furcsa kis kacajt-
nyugalmat érez végre,
s az égre nézve,
széttárva szárnyait
indul messze,
hogy kísértő álmait
megkeresse...

Semmiség

úgy szorítottam
azt a törékeny
kis semmit,
hogy összeroppant
a tenyeremben.
bőröm alól nemlétező
szilánkokat szedegettem,
és számat összeszorítva
vártam, jöjjön a fájdalom.
de csak muszáj-dalom
szólt, az is hamisan,
halkan, mert
azt a semmit annyira,
de annyira akartam...

Puritán

vad vágyak pillangóznak
sablonnal festett egeken...
émelyítő díszletek között
fuldokolva húzza meg
magát a szerelem....

Balgán ballagó belga

ni, ott ballag egy belga!
lehetne a neve helga.
kiáltok utána: hé, helga,
de a beste belgája
nem hallgat a helgára.
ohó, engem nem ver át-
azért sem mondok neki verát.
battyog a belga,
egyre közelebb-
kezdi megszokni a közeget.
végre rendesen
meg tudom nézni-
s döbbenten látom,
hogy férfi...
fejem vakarom,
most kereshetek más rímet,
amivel méltán illethetem
e hamis hímet.
nem hímezek-hámozok,
s mivel oly lomhán mozog,
úgy döntök, legyen frédi
/szegény feje úgysem érti./
a végére nem maradt más,
csak a balga jelző...
az meg engem illet:
jellemző!!

Kenyérdobálás

majd azt rebegem:
bocsánat,
s buzgón tartom
a másik orcámat.
ha kővel dobálnak
-köszönöm- azt is
elteszem emlékbe.
bár lehet, hogy
elcserélem kenyérre.
vigasznak vigasz,
bár kissé sovány,
el is tehetem,
meglesz holnapra
a vacsorám...
méreg helyett nyelek
szikkadt kenyereket-
juszt sem
bosszankodom
tovább veled!

Vágy

egy fura törpe
ajtód előtt toporog,
bekopog,
menedéket kér,
állítja,
épphogy csak betér,
de hazudós-
marad ő,
s reggelre
benned
óriássá nő.