Védelmezősdi

Voltam már szárnyad
sárnehéz álomban,
angyalmaszk arcodon
pokolbéli bálokban.
Óvtalak, hogy ne légy
élőhalott, és most
a gonosz vörös-lakk
arcába is én robbanok,
ott leszek - millió
nyughatatlan szilánk -,
benne fogok emlékezni rád.
Nincs okozat,  nincs ok,
nincs rév, se kikötő,
Kharon ladikján nem elég
a holdsugár-szemfedő.
Feléd evezek, de hiába,
ha te mindig tőlem el
(már Isten is térdepel).
Rég nem vagyok fontos,
hisz itt és most
legyőzöttként is én
tartok pajzsot reszkető
szíved elé, s nem
döfök kardot két
zaklatott üteme közé.
Máig téged idéz
szemhéjam mögött a Té,
hát nem hagyhatom,
hogy te is az ördögé
legyél, mint minden,
amiben valaha hittem...

Tűnődő

Lábnyomokba hullunk
fáradtan. Páratlan
páros lelkek
páratlan, vak
tévelygése után
esünk szét,
épp olyan bután,
ahogy világra lökött
a kéz, mert azt hitte
kész vagyunk. Van már
tüdőnk, szívünk, agyunk,
és mi majd szépen lépünk,
ahogy vaktérképünk
mutatja meddig, merre,
hova, de megint nem
lettünk más, mint
a történelem heterogén
ostoba pora. Aztán újra
szopjuk az ujjunk...

...és fáradtan
lábnyomokba hullunk ...

Páros haiku

lomha folyókon
fürge halak. kecsesen,
végenincs táncban.

a lassú és a
nyughatatlan - öröktől
örökös nászban.

Egy élet rendel, jéggel!

főúr! a napfényt szűrve
kérem, félfanyaron!
míg kihozza, én ujjam köré
csavarom a kacér szellőt,
s ha már minden pórusom
tavaszi illatfelhőt lehell,
és a fél világ hever
tűsarkaim előtt aléltan,
kacéran tova is libbenek,
mielőtt rendre nem intenek
télbe kövült arcú múmiák,
akik rettegnek, ha a világ
óriáskereke szédítő iramban
forog. én juszt is forogni,
szédülni, élni fogok!

Részek

minden csip-csup
rész a helyén,
csak valahogy te meg én...
kirakhatatlan puzzle -
nem és nem illeszkedik
vagy elkeveredik
egy apró, de lényeges darab,
amitől az egész fél marad,
és sikít a két rész,
mint fűrész alatt az élő fa...
hülye idők - kegyetlen tréfa!

Rettegős

Tarkódon horgas ujjú kéz matat,
hajszálat gonoszul hajszálba fon,
magzatnyira húznád össze magad,
s arcodba dől az éjsötét plafon.

Menekülnél, de a percbe ragad
a tested, és himbálod kataton,
torkodból bágyadt, nyüszítő szavak
törnek fel, s csorognak le a falon.

Láncok csörögnek angyalok szárnyán,
áttetsző, mégis súlyos alakok
üldöznek, túl a téboly határán.

Attól rettegsz, mindez benned lakott,
s mikor elér egy fekete bálvány,
végre rádöbbensz - álmodban vagy ott...

Életséta

tegnap is rutinosan
fordult be a sarkon az a
makacs kis gondolat,
ami miatt én is nálad
kötöttem ki annyi napon,
hogy azután hajnalig
egy padon váltsuk meg
egymással magunkat.
de te őt is meguntad,
s már nem várod
a hámló keretű ablakban,
pedig még ezer alakban
kísértene téged, s a maga
konok módján mindig
ugyanabba az utcába téved...

Idegen arcod

téged-látó szemüvegem
maszatos - már hiába a hatos
dioptria, kavics arcod torz,
becsúszott valami végzetes hiba.
szemen üt ez az új vonás,
színtiszta terrorkodás...
varázsszavakra szorulsz,
te nyavalyás hencegő,
most sercegő tollal
papírra vetem őket,
és küldöm az email-edre -
gyógyítsd velük magad.
egy darabig kíméletre szorul
majd a friss vonás használt
arcodon, szerelmem,
de az idő úgyis megállt, mikor
kettéroppantál a szememben...

Lazázó

még a körmömre égetlek,
legyen egy hegem tőled,
aztán messzire pöcköllek,
olyan profin, három ujjal
(a háttérzene varjúdal)...

Színtelen szonett

Hold ezüst-kékje tavaszi esőben,
kipattant orgona szelíd lilája,
a nap izzó narancsa nyáridőben,
csókváró vörösek halovány szájra,

erdőket megfestő pazar zöld bőven,
ősz ezerarany-barna kavalkádja,
léha szivárvány-színek neked tőlem,
szűz selyemfehér téli palettára-

elfolytak mind, egy szempillantás alatt,
át, egy új, szikrázóan színes tájba,
nekem csak a végtelen szürke maradt-

visszavárom őket, de mindhiába-
kezeimből is csak grafitszín szavak
kínlódják magukat nyögve világra...

Ripacsos

szerelmi zéró tolerancia,
hanyagnak tűnő elegancia,
mellyel fenékig ürített
pohár-lelkem dobod hátra,
de mikor senki sem látja,
cserepeim bőröd alá tolod,
mert akarsz még...
legalább kicsit vérezni,
ha csak percekre is, de érezni,
hogy tudok még fájni,
tudok ki-be sétálni tudatod
nyikorgó ajtaján, mert hiszed,
hogy egyszer talán végleg
maradok, és eljátsszuk végre
azt a kamaradarabot...

Egykedvű

csak a szavak ritmusát érzem,
értelmük rég nem jut át
a szögesdrót kerítésen,
amit fáradságot nem kímélve
emeltél kettőnk közé.
nem tudom, mi mozgatja a szádat,
sem a saját zsírjába dermedt imádat,
sem ez az istentelen színjáték
már fel nem dob...
zaciba csapok mindent, amit eddig
lábam elé szórni kegyes voltál,
s a nedű -amit veszek az árán -
bármily keserű,
ugyanúgy lefolyik torkomon,
mint mézben oldott, minden
valaha hozzám intézett szavad,
de nem sírok, nem én...
azt nem szabad...

Lemondóka

Ha ízekre szedlek,
lehetsz te a fanyar, Édes...
Valamiféle félrenyelet,
egy ingyen menet
buli után a lánchintán,
naplómban láthatatlanul is
kék tintám. Eremben
a vér, mely szédül,
emlékül homokba
rótt vallomás,
végtelenben végállomás,
kelletlen kellék,
mely nélkül élni lehet,
de nem érdemes.
Ha az enyém lennél,
rég nem lennél érdekes...

Zsolozsma

senkim,
te ledöntött oltár,
fanyalgó zsoltár,
álmában felsóhajtó
leszakadt templomajtó,
mohos kő alatt is
dacosan kihajtó,
feszítő dobbanás.
se parázs, se láng,
se hamu. szív-satu,
el nem eresztő,
rigor mortisba meredt
fényes kiáltás,
panorámakilátás
senki örökzöld földjére,
hal(l)hatatlan ima,
végtelen szalagra fölvéve...

Színjátékaink

szóvirág fonnyad hervadt
ajkán rogyásig,
a közönség tenyere mögé
bújva diszkréten ásít,
mikor a primadonna
kecses bokája
a tömjénfüstből
egy pillanatra kivillan,
de a sosemvolt izgalom
illata (mint olcsó parfüm)
könnyen illan,
megcsillan a rutinmosoly
a klakk alatt.
végre a jótékony függöny,
a kegyetlen villany...
(érdeklődés hiányában
az előadás elmaradt),
halkan teszem hát le
a szék alá az üres üveget,
és a jegy áráért
a kasszához megyek...

Átkozódó

itt ez a hantolatlan szerelem,
te ölted meg, én temetem,
de nem magamba.
hamva életéhez méltón legyen
a szél kénye-kedve,
mintha álompor lenne,
fújja szemedbe,
s - hova életében nem jutott -
szálljon moccanatlan szívedre.
tőrből fejfát más állítson,
az én kezem gyenge,
még megremegne...

Post mortem

téged már rég elvitt egy kór
- magad sem vetted észre -,
és most vadul kaparsz-
szükséged van valami
halál előtti élményre.
nincs mérték, nincs limit-
egy licit alanya vagy.
bulímiás agyad most vadul
ragaszkodik minden falat élethez,
hogy késleltess,
hogy haladékot kaphass,
hogy életed albumába jobb híján
fantomképeket ragasztgass...

Illúzióink

cinkelt kocka,
hiába-valóság...
a kézzelfoghatatlant
marokra fogva jussát
kuncsorogja a lélek,
adod-veszed, csereberéled.
tettetsz a kedvemért,
a kedvedért tettetek.
tetten ért spontán reakció,
szavakkal álomba ringó
ráció. szállni jó, de csak
faltól falig, s már alig fáj,
mikor a szárny nekikoppan
a szűkös térnek.
álmokat cipel csőrében
egy madár - tollai
kéknek látszanak,
s mikor már ránk szakad
a csorba ég, mi testünkkel
védjük a törékeny mesét...

Nekrológ

biankó életből
veszélyes hulladékká
avanzsált kétes
egzisztencia.
kamuflázs,
vagy csak egy fátyol,
rongyos lelkéből
szakítva.
fejére borítja-
gyászol.
a nekrológ
íródik magától...

Férc-mű

ma este zenés-táncos bál van,
siratóasszony-kórus a capella
jajveszékelésére sékel
az utca bámész népe.
a füstbement tervek mérnöke
egy férc-művésszel karöltve
visszafogottan vigad,
teli poharat ürítenek
buhera-lét emlékére-
mikor még élt és virágzott
a kontárok céhe...
leszakadt balkonok tespednek
e rút korok konok
mementójaként, s valakik
üdvözlégyet mormolnak
rosszul nyírt bajszuk alatt
az elszabott zsakettekért.

a kacagó hajnal minden lim-lomot
a csődtörténeti múzeum
csillagporos udvarán ért...

Képzelet

szeretek így, a félhomályban.
kintről magányban járó
cipők kopogása,
idebent a rácsra sült alma illata
úszik, s vele a képzelet-
ilyen lehetne veled...

Átlényegülések

én kibújnék a bőrödből,
de már úgy feszül rám,
mint kamaszkori ünneplő ruhám.
és megszoktam, hogy egész
bensőmmel a tied vagyok,
ha én mozdulok,
te emeled a karod.
arcaink a tükörben valami
homogén eleggyé
lényegülnek lassan,
nézd, Te nyalod a szád szélét,
ha cserepes az ajkam.
szervezetedbe jutottam-
letális dózis metamorfózis,
de ha végül belehalok,
egy kicsit Te -én maradok...

Ébren álmodók

kellene már egy nem-instant csoda,
tudni, hogy az illúziók kora
a most... hogy a kép legyen ikon,
ne farost lemezre odakent
silány epigon, és ha iszom,
s te velem részegülsz,
az ne macskajajos
vernyogásba torkolljon reggel-
akik ébren is tudnak álmodni,
minek azoknak a vekker?

Privát fúria

cyber-szmog alól
unottan pillázó,
riposztot kisujjból
kirázó virág, ó,
szabad egy deka-dance-re?
egy decens delnő,
ki felnő végre
a feladathoz,
szót oszt és szoroz,
és vadul ostoroz,
ha önkezedtől
még nem elég
véres a hátad,
te vagy, aki a díszt is
krimináltad,
deriváltad,
de nem álltad a sarat...
a falat néha
megakad a torkodon-
gondolom...

Kiborult Isten lábvize

nem tudom Ő (Isten) hisz-e még bennem,
de én szégyen-piros arcom
törött szárnyam alá rejtem,
mint kisgyermek,
mikor tenyere mögé bújva játszik-
azt hiszi, ha ő nem lát, nem is látszik...

Költőnk és bora

haszontalan agysejtek-
az a pár még kitartóan
kering a pályán,
túl a borosüveg homályán
feldereng néha a tudás
halma-dombja,
de te elvadult nők
narancsbőrű combja
közé fúrva fejed
helyed keresve
kótyagosan nézel körbe,
s ujjaddal a szádban
visszakuporodsz
a forró anyaölbe...

Késő

bárány mely játékból
farkassal incselgett,
szűzlány, ki félvállról
vette az intelmet,
fa, mely a viharnak
dacosan ellenállt,
vaskos szél harapta
ketté a derekát,
s te ki most hasalsz
porba omolva-
ha előre látod,
leülhettél volna...

Fásultan

sikít az öröm,
torát üli a
semmitmondás.
a frász kerülget,
mint forró kását
a görhedt macska.
nézzük a távozó
hátát, de a sírás
ma elmaradt-
a katarzis rég
világgá szaladt...

Hétfő-bűn

megint egy szertelen hétfő,
mikor az ebéd szétfő,
mert két nő egy vérbő
históriát taglal
nagy garral, dérrel-dúrral,
mikor is ők két úrral
papás-mamást játszottak,
de aztán rászoktak
valami rossz lőrére,
és most bő lére eresztve,
lábaikat elegánsan
keresztbe vetve
arról tárgyalnak,
hogy beállnak inkább
charlie-hoz angyalnak,
főleg ha jő egy harmadik nő,
mondjuk enikő...
de ekkor eszükbe jut,
hogy valamit enni kő,
és a hétfői szétfőtt
ebédre ügyet sem vetve
leballagnak egy hipermarketbe,
parizerért, meg egy vekniért.
ez a hétfő csak ennyit ért...

"elbocsátó szép üzenet"?

homokkal fojtanád tüzemet,
mert félsz a lángtól.
valahányszor a
gyufával játszol,
csak füstöt vársz,
de minduntalan
megégetem kezed...
és fájsz, de a vágy
benned nagyobb-
szereted nézni,
ahogy izzok és ellobbanok...

Csigabugi

merthogy beleszületett a házába,
nem kell arra kuporgatnia-
hát nem szerencsés állat a csiga?
haladása lassú, ám töretlen,
mégis utolérhetetlen.
nyomai jól láthatóak,
hogy vissza is találjon holnap,
ha meggondolná magát,
vagy rájönne, odaát
sem jobb, mint itt.
ha sóval hintik,
azt nem szereti őkelme,
(de hát ilyet ki is tenne?)
virágra sem költ,
lévén hímnős állat-
mondom én, hogy
mennyire könnyű a csigának!
nagy a világ, házastul
is elfér benn' a sok csiga,
és bárhogy is el van csigázva,
mindig van ereje
bebújni a csigaházba.

Morgen köszöntő

Megéltél már közel hatvan tavaszt,
és megannyi újjászületés-napot.
Fejedben új gondolatokat sarjaszt
mindaz, mit ennyi év adhatott.

Nem kérded, miért illet e malaszt,
fentről érkezett, s Te megtarthatod,
ajándék, ami e földön maraszt-
adomány, s egyben kirótt feladatod.

Rég nem húz le hiúság posványa,
hiába senkit meg, s el nem ítélsz,
saját bőröd viszed csak vásárra,

míg meg nem érkezik a fő ítész.
Beilleszkedtél egy körforgásba,
adsz, és köszönöd amit kapsz, míg élsz.


Te szeretnivaló vén pojáca!

Rémálommanó

száját kapunyira tátva ásít
közben könnye is kicsordul,
fogai alatt szegény álommanó
pár apró csontja csikordul.
hiába is fordulna a másik oldalára
rémes álma ennyi mára
legnagyobb sajnálatára...

Hiába

tenyeredbe simítom
minden sóvár sejtem,
s te szemeddel égetsz
bőrömbe jeleket,
kristály-könnyem
sistereg, mikor izzó
mosolyodra ejtem,
szivárvány káprázat
surran át fejünk felett.
téged én, vagy te engem:
vak világtalant hiába vezet...

Szónokmagány

rád fagyott egy jelmez,
s már nem tudsz kibújni belőle,
inkább felkapaszkodsz
egy éles kövekkel
teli hegytetőre.
mindened fáj, sajog és vérzik,
de hiába kínlódtál-
idelent egy szavad sem értik.

Csaló-dások

én csalok,
te csalsz,
ő csal...
mennyi kancsal élet,
meg sem érzed
már a súlyát,
és megint túljárt
a saját eszeden
eszeveszett vágyad.
fáradt szárnyad lecsatolva
a gardróbba tetted,
és félholt lelked
részvét nélkül
borba fojtod,
majd a villanyt
rutinos mozdulattal
szemérmedre oltod.

Vadulások

falad nekem
túl nagy falat,
tetején a szögesdrót
örök marad.
bemenni nem hagysz,
kijönni nem mersz,
ugyan belül te vagy,
kívül én- az oroszlán-,
akit hergelsz
perverz élvezettel,
képeden kaján vigyorral
bökdösöl érzelem-mérgeddel
átitatott bottal,
mert balgán még úgy véled,
rácsodon keresztül
el nem érlek,
de vigyázz, mit kívánsz!
ha ingerküszöböm átléped,
feléled vad-ösztönöm,
s addig marcangollak-téplek,
míg tetszhalott éned
újjá nem éled,
s a mélyre hantolt emlékek
jelenné nem érnek.
sajgó sebeid újra és újra
felszaggatom ha akarom-
körömmel, foggal,
vagy epébe mártott tollal...

(tarthatatlan állapot:
megint kihoztad belőlem az állatot!)

Sajgó

néhány év emléke
konokul ott lapul
lelkedbe égve,
és vadul sajdul
egy ismerős érintésre...

Torzó

persze ha lenne a peres feleknél fejsze,
fej se maradna a nyakon,
az ablakon repülne ki máris,
csak a kláris maradna bután
a csonkon, mint virágcsokron
pár szívós szirom orkán után...

Elhaló

trehányul felszögelt
fekete szivárvány, s alatta
égig fröccsenő harag.
lövészárkok vértócsás porában
bosszú űzte,
temetetlen szívek bűze.
míg a holnap reménye
az utolsókat rúgja,
mi éles szó-tárakkal újratöltünk,
és csak egy fáradt dal
erőlködik mögöttünk...

Élet-játék

Felülsz ágyadban,
nyakadról lefejted
az álom puha karját,
beindul a vérkeringés.
Kávé, reggeli,
kés, ami a vajat
kenyeredre keni.
Egy kéz fogja,
egy száj szól:
gyerünk,
ma is életet játszol!

Ismerlek!

A szavak semmitmondanak,
koppanva hull közénk a közöny.
Agyamban gyanú fészkel
-ismerlek, gyilkos vagy,
szépszavú szemfényvesztő.
Reszkető, de rutinos kezed
még trükköz,
utoljára csal meg a látszat-
számontartod számat...

Pokolbál

Könnyű léptű, halovány leányka,
- benne léha vágy még fel nem ébredt -
sápadtan készült álarcos bálba,
régi vágya: titkos álom-élet.

A tej-szín orcát fedte maszk homálya,
de midőn egy ifjú mellé lépett,
s erős karját fonta derekára,
a fehér álca vörös lánggal égett.

Ám túltéve magát első haragján,
keze megpihent a fiú kezén,
s zene csendült fel angyalok hangján,

értő fülnek izzító költemény.
A nő már repült partnere jobbján,
s az ördög kacagva súgta: légy enyém!

Óda a pálinkához

Ó, páratlan párlat,
te isteni nedű,
fals hangszerek között
szépszavú hegedű,
ledér gyümölcsök
ínycsiklandó, illatos kincse,
kilincse mennybe
vezető ajtónak,
te, kivel az izzó nap
az ízlelőbimbónak üzen,
légy balzsamos tüzem,
te, eszenciák eszenciája,
kiért sok bohó ínyenc
hiába lohol Párizsba,
jer, hadd kóstollak,
jó magyar pálinka!

Igazság(?)

A sóhivatal ajtaja előtt
hosszú, tömött sorok,
elszorult torok,
bennrekedt indulat,
"mondhatta volna
szebben, kislovag".
Égető, forró gondolat,
fogak alatt csikorgó,
félig visszanyelt szavak,
ín feszül, majd' szétszakad
ütni kész öklökön,
rinocéroszbőrökön
gellert kapott fricska,
félignyílt bicska
minden zsebben.
Szemük se rebben,
állnak, dacosan
valós vagy vélt igazságuk
biztos tudatában-
pedig az odaát van...

Hamvába holt

Hamvadjon mi sosem lángolt,
nem melegített!
Félelmed markában
vergődik riadt szíved,
amit szívemhez láncolt
testvéri szerelem.
Mi lett veled?
Mi lett velem?
Tenyerünkből
kifolyt az idő,
rettegésünk túlnő
minden reményen-
ahhoz is gyáva,
hogy féljen...

Lemondóka

Tenyeredbe simítom
minden sóvár sejtem,
s te szemeddel égetsz
bőrömbe jeleket,
kristály-könnyem
sistereg, mikor izzó
mosolyodra ejtem,
szivárvány káprázat
surran át fejünk felett.

Téged én, vagy te engem:
vak világtalant hiába vezet...

Holdkórista

Napfény zúdul át ezüst-szín ablakon,
aranyát szemhéjam alá csorgatja,
álom-nehéz pillám alól félvakon
kacsintok naptól száműzött holdamra.

Ha tehetném, egy szikrázó hajnalon
lefognám azt a kart, hogy ne forgassa
az idő kerekét, hisz minden dalom
a tűnő éjjel együtt hal holnapra.

Cinkosom, Luna, és mind a csillagok,
ők fogják, vezetik reszkető kezem,
hisz halandó, földi nővérük vagyok.

Visszfényük ragyog hűs tekintetemben,
s én minden reggel beléjük olvadok,
végül a nap felszívja holdcsepp lelkem...

Nőstény ördög

Kis szarvacskákkal fejemen
festenek a falra,
de az utolsó táncot mind
velem akarja járni,
hogy parázs szememben bármi
áron önmagát lássa
felizzani utoljára...

Távozóban

elfelejted hamarosan a nevem,
arcom kontúrja is olvad a hóval
bábeli hangzavarba fúl énekem,
nem leszek más,mint elhaló, fakó dal...

Alibi élet

fáradtan ébredek,
éberen álmodom,
rányomom
rosszkedvű bélyegem
erre a napra is,
arcomra hamis
mosolyt biggyesztek.
megvesztek bennem
a szelíd örömök,
gyönyörök állnak lesben,
de én kiestem a sorból-
nehéz felnézni a porból...

Öregapám

"A sas nem fog legyeket"-
ezt dörmögi, és borért
szalajtja el a gyereket,
hadd támadjon valami
apokaliptikus látomása,
vagy hízzon a mája-
ne kínozza magát hiába.
Vacsorára az asszonytól
pörköltet rendel,
nem, az uborkasalátába
tejföl nem kell,
különben letöri a derekát!
Kéne tudni már a rendet legalább!
meg hogy ki az úr a háznál...
Végre csendet!!
A fejében valaki édes-búsan
lantot penget,
ezen végre elandalodik.
odakinn már hajnalodik,
bebújik a nő mellé,
az asszony-szagú ágyba.
Édesdeden elalszik-
holnap is ilyen
gondoktól terhes,
nehéz nap várja...

Mámor-szonett

Éles fogaival húsomba mar,
keze titkos rejtekem kutatja...
Minden érintése után vad vihar
ébred bennem, és nem csillapítja

semmi más, csak ha teste betakar,
és védőháló nélkül zuhanva
velem együtt a mélybe- belehal
és feltámad újra, mint nap napra.

Mennyeknek mennye, pokloknak pokla-
veszedelmes, vad kirándulás múltán
visszatérünk a hétköznapokba.

A dallam elhal az érzések húrján,
és mi mégis-egymástól ragyogva
kacagunk a világ minden búján.

Hasadt angyal

amíg a hangok
azt suttogják a fejemben,
hogy nem kell félni,
minden rendben,
én itt csendben
megőrülök,
mert az egyik pillanatban
egy felhőn ülök,
felhőtlen hangulatban,
de lenézve
szomorúan látom,
hogy valahogy itt ragadtam,
egy ragacsos,
nyúlós pillanatban,
és ha a felhőn ülő
magamra felnézek,
már végképp
semmit nem értek...

Vérehulló

szűz hóban virító pipacs
életet játszik.
nem tudni, színész-e,
vagy holmi ripacs-
rózsának látszik.
vörös a fehérben,
fehér női kézben
szökő vérré válik...

Tébolylakoma

míg hús volt csontjainkon,
mohó szájjal belőlünk
jókat harapott,
most magunk rágcsáljuk le,
amit a kapzsi téboly
még rajtunk hagyott..

Metamorfózisaid

tavasszal te vagy
önmagam árnya,
amin kacagva átlépek,

nyáron szökőkút
híd-szivárványa,
amin más világba érek,

ősszel az avar
halk zizzenése,
amitől már rég nem félek,

télen hópehely
szempilla-léte-
könnyé lesz, mire felnézek.

Déli-báb

látszat által megcsalattál,
elillant, te maradtál
pompás díszletek között
ünneplőbe öltözött
egyszerű lélek.
miértjét rég nem kérded,
sárgára hízik a csalók mája,
szorosra zárt szemhéjad mögött
izzik egy fáta morgána.

Koldusopera

nincs jussa
amit követelhetne még...
számtalan várakozásteli napot,
csalódástól csúfos estét
könyvel el.
könnyet nyel,
aztán újra biztató
gondolatokat hizlal agyában-
hős-magát látja
egy füstös kocsmában,
ahol széltében hosszában
azt híresztelik róla:
ő korának megváltója.
egyre csak rója
a rá kiszabott köröket,
söröket önt le torkán,
orkán mód süvölti
magvas gondolatait.
izzik, lobog és lángol,
táncol-ha kell- az asztalon,
azt hiszi fennen,
szabadon szárnyal,
szavakkal fest,
kontúroz, árnyal-
így fejezi ki magát,
szavát kísérőül
vedeli mindenki.
nem sejti, nem érzi,
hogy e kotyvalék is
a budiban végzi,
hogy ez nem dicsőség,
nem diadal,
csupán múló mámor-
másnapra macskajaj.
mindenki kiokádja magából,
és marad ami volt-
egyszerű koldus,
akinek sosem jut juss...

Félelemsál

a félelem, s a fájdalom
a végén úgy bújik tenyeredbe,
mint egy kis állat-
riadt, bizonytalan, bágyadt,
és te magadra kötöd,
mint valami sálat.

Rikiki vers

a
szó nem
jön könnyen
mennyit törtem
dőre kis fejem,
hogy a rím kilegyen...
kegyelmet nem ismernek,
sanda, sőt kaján vigyorral
szótagot számolnak szigorral,
nem adom fel, bár fáj szörnyen,
már kicsordult a könnyem,
szám belekékült,
a gondolat is
beleszédült,
de végül
célba
ért!

Mozaik

régóta gyűjtök
minden kacatot-
tükör cserepét,
kagylóhéj-darabot,
hozzájuk csapok
egy törésnyi napot,
falatot a holdból,
pár kihunyt csillagot,
és valamit azokból,
ami valaha voltam-vagyok.
hagyok itt-ott némi hézagot,
és amikor kész,
nézem hogy mozog,
miként kel önálló életre-
talán a rések közt
rálelek a lélekre...

Zseblakóközösség

néha szórakozottan
előhúzol a zsebedből-
néhány hányatott
sorsú csavar és
a mindentudó
svájci bicska mellől.
holmi távlati tervekről
motyogsz zavartan,
és óvatosan fonva
ujjaidat nyakam köré, lassan
visszacsúsztatsz a többi
zseblakó közé.

Könny haiku

csak könny-e az ott,
vagy folyékony fájdalom
csorog arcodon?

Sürgető

ha jön a vég,
ajánlom, siessen,
húzzon bele,
jöjjön mielébb,
mert holnap-
holnap már
nem megyek vele.
se önként,
se kacagva,
se élve, se meghalva!
hallja?
ha létem zavarja,
küldjön hawaii-ra,
majd írok szép képeslapot,
napot csorgatok
a hasamra nappal,
éjjel meg a
holdra ugatok,
vagy belerepülök
más fekete madarakkal,
mint valami
tébolyult angyal.

Halott vágyak

szépen megágyaztak a vágynak,
de a vágyak nem vetett ágyra vágytak.
ordítottak, dörömböltek,
csörömpöltek edényekkel,
szegényekkel nem törődtek.
vigyázzfekvésben vártak,
de a vágyak már rég odébb álltak.
vetett ágyban szép csontvázak...

Rövid úton

megiramodik,
a korláton át
veti magát
a magány
szakadékába.
amikor lába
már alig
érinti a talajt,
hallat egy
furcsa kis kacajt-
nyugalmat érez végre,
s az égre nézve,
széttárva szárnyait
indul messze,
hogy kísértő álmait
megkeresse...

Semmiség

úgy szorítottam
azt a törékeny
kis semmit,
hogy összeroppant
a tenyeremben.
bőröm alól nemlétező
szilánkokat szedegettem,
és számat összeszorítva
vártam, jöjjön a fájdalom.
de csak muszáj-dalom
szólt, az is hamisan,
halkan, mert
azt a semmit annyira,
de annyira akartam...

Puritán

vad vágyak pillangóznak
sablonnal festett egeken...
émelyítő díszletek között
fuldokolva húzza meg
magát a szerelem....

Balgán ballagó belga

ni, ott ballag egy belga!
lehetne a neve helga.
kiáltok utána: hé, helga,
de a beste belgája
nem hallgat a helgára.
ohó, engem nem ver át-
azért sem mondok neki verát.
battyog a belga,
egyre közelebb-
kezdi megszokni a közeget.
végre rendesen
meg tudom nézni-
s döbbenten látom,
hogy férfi...
fejem vakarom,
most kereshetek más rímet,
amivel méltán illethetem
e hamis hímet.
nem hímezek-hámozok,
s mivel oly lomhán mozog,
úgy döntök, legyen frédi
/szegény feje úgysem érti./
a végére nem maradt más,
csak a balga jelző...
az meg engem illet:
jellemző!!

Kenyérdobálás

majd azt rebegem:
bocsánat,
s buzgón tartom
a másik orcámat.
ha kővel dobálnak
-köszönöm- azt is
elteszem emlékbe.
bár lehet, hogy
elcserélem kenyérre.
vigasznak vigasz,
bár kissé sovány,
el is tehetem,
meglesz holnapra
a vacsorám...
méreg helyett nyelek
szikkadt kenyereket-
juszt sem
bosszankodom
tovább veled!

Vágy

egy fura törpe
ajtód előtt toporog,
bekopog,
menedéket kér,
állítja,
épphogy csak betér,
de hazudós-
marad ő,
s reggelre
benned
óriássá nő.

Aranyhalászlé

mert úgyis ráérek,
míg jő az enyészet,
mert ez így is jobb élet,
(de tényleg!)
mintha félig sem élnék,
vagy csak a falnak mesélnék,
az meg csak állna,
mit sem reagálva....
kiváló viszonyítási alap,
a falat kaparnám inkább,
vagy képemről a bőrt,
hosszú, szíjas csíkokban?
nem nyílt szinen,
csak egymagam, titokban...
ha kifogtam az aranyhalat,
kérjek tőle hármat,
vagy legyen inkább
finom falat vasárnap?

Szabadonfutó

vibrálni akarok, élni,
nem dermedten félni,
mit ró rám
szavakat öntudatlan
sorakoztató kezem.
eszem leelőzve,
kényszerítve hajt,
hogy lelkem szánalmas
rongyait levetkőzve
idézzem fejemre a bajt,
és pőrén álljak
a pellengéren,
záporozó kövek
kereszttüzében...

Vagy...

félek felvenni
tenyered alakját.
nem ejtesz le,
nem dobsz le

készakarva?
elmém máris
kutatja a kiutat,
falakat tapogat vakon,
a fülledt-párásra
lehelt ablakon
ki sem lát.
engedj hát!
/vagy nem is tudom.../

Álmok sorsa

már látom-
gombostű hegyébe ütköző
kipukkant léggömb-álom.
gyerekkezem még
szorítja a madzag végét,
a könny arcomra
maszatolódik végképp...

Észrevétlen

nem lennék
kabátod hajtókáján
feltűnő kitűző...
tán belesimuló,
ölelő, melegítő,
láthatatlan féltés,
izzító titok-bélés,
mely észrevétlen átkarol,
mikor harapós hidegbe
dermedt magányod
már csontodig hatol...

Elhidegülés

két fogkefe-
egy piros, egy kék.
cinkos pohár-lét
titkos érintés.
ők nem húzódnak szét...

Téli leselkedő

Lapos tetőkön köd lapít,
réseket kutat a ravasz hideg,
díszleteinket mára a szürke
száz árnyalata festi meg.

Vacogó játszótér bútorait
gémberedett kéz matatja,
az őszi nap leselkedik csak,
nyelvét fagyosan nyújtogatva.

Lágy hóval várandós felhők
égi karmester jelére várva
csillámos takarójukat
terítenék e seszínű tájra.

Kísérő haiku

lépésed koppan
életem kockakövén:
engem kísér/te/sz...

Metamorfózis

forró sikolyom
selymes szavaidon át
suttogássá hül...

Jégrevitt

jég alatt arc, fakó,
vértelen ajkakra fagyott szó,
szempillákra dermedt remény:
kőkemény költemény...

Album - Nagyanyám

balja kötényes-szoknyás
sokat megélt csípőjén,
jobbjával szemére árnyékot ejtve
áll - szája sarkában elmaradhatatlan
Kossuth-jával -
engem rejtő vonat jöttét lesve.
szegénysors-ráncolta arcára
cinkos mosoly derül.
(a szépiaszín-fotó albumomba
ragadt kitéphetetlenül)
viszontlátás-örömünnep-másnap
keze már akkurátusan aprít
csalánt a sápogó kacsáknak,
s szakasztott egyformán söpri
tenyerébe a viaszos vásznon
unottan fekvő morzsákat.
nekem jut tőle a frissen szegett
otthon-illatú kenyér elsője,
de már csak tollam helyezi őt jelen időbe...

Cehh

hogy egyik pillanatban
magamhoz édesgetném,
máskor meg szám
a búsba kívánja,
azt írja drágám,
a tomboló hormonok
számlájára.
hogy hétfőn-kedden
erényére ügyet sem vető
gátlástalan delnőnek tűnök,
hétvégén meg
ártatlan, szende jónak,
/azért szemet le nem sütök/
azt adja hozzá borravalónak...

Elmosódó határaink

még senkit nem szerettem
magamon kívül,
így hát most vagy
én vagyok magamon kívül,
vagy tán Te kerültél
valahogy bévül.
de ez egyre megy végül...

Fel-kiáltó-jel

egy végű száz szó:
nincs szándékom hátsó
lépcsőkön osonni,
szárny nélkül zuhanni
műanyag mennyekbe,
madzagon lógó
csillagként fejezve be
(ön)kén(y)telen
földi létem.
szomjan-étlen,
tétlen, kézzel-lábbal
magyarázni,
meddő fáról
termést rázni
sóvár ölekbe,
magamhoz ölelve
magam, téríteni
magamhoz,
Uram!
Uram!
nem vagyok magam,
de magam maradok,
s Te hagyod!
s Te hagyod?

Holnapra

kisöpör egy friss fuvallat
gondolataid utcájából,
sóhajtva mállik a vakolat
emlékeink házfaláról.
A felvonó nagyot zökkenve
torpan meg két emelet között,
s én vergődő érzéseimmel
telipakolt bőröndök
súlya alatt roskadozva
szállok fel rozsdás síneken
semmibe zötyögő villamosra...

Menedék

vad vágyak pillangóznak
sablonnal festett egeken,
émelyítő díszletek között
fuldokolva húzza meg
magát a szerelem....

Időkarc

szűz tenyerembe
lehulló homokszemek
időt rajzolnak...

Bánat -haiku

éles szavaink
felhőket szaggatnak szét-
könnyezik az ég.

Célkeresztben

a nemes vad,
aki süvítő golyók elől
mindenkor kecsesen
szökkent félre,
érthetetlen okból
most önként kapatja
magát puskavégre.
váratlan üldözője
elé penderül
(a felállás jó,
ezt érzi legbelül),
a fegyver csövét elkapja,
s huncut kacsintással
pihegő melléhez tartja.
a vadász lő-
mit tehet?
(hisz lövése
mellé sem mehet...)
a zsákmány üdvözülten
omlik karjaiba.
(erre mondják,
hogy szarvashiba?)

Kataton

nem akarok
céllal szentesített
eszközt. szemközt
köpni magam
banális lenne
tükörben bámulni
könny-alkotta
sminkem
nincsen kedvem
menthetetlent
menteni, festeni
ördögöt a falra
vagy hányni borsót,
esetleg törésig
járatni kútra a korsót...
métely, röhej,
lári-fári lárma!
visszakapaszkodni
inkább a fára,
boldog bódultságban
rágcsálni
csalóka cserjét,
bambán bámulni
bábból
szárnyrakapó lepkét,
nyálat csorgatni
könny helyett,
kántálni dacos
szájjal számtalan
közhelyet, kataton
ringatva nyugtatni
nyughatatlan lelkemet.

ragacsos hangok
csorognak buzgó
hangszórókból...
egye fene,
ejtsünk szót
az utószóról!
vagy szóra
sem érdemes?
érdekes!
csak én hallom
ezt a fals vokált,
amit tegnap
a száj még a
szférák zenéjének
titulált, s a fül
vakon hitt neki?
pedig sosem
volt isteni...


nem ágytól,
nem asztaltól-
leválik a szív
csendesen,
mint megunt
tapéta a falról.

Részvétlenül

nem hittelek magaménak...
tudom, az örökkévaló
lehet csupán két nap-
az első, melyen
a nyújtózó szerelem
magának teret remél,
a második, mikor komor
rekviemet dúdolva
önként elvetél...
szemeden
haragoszöld hályog,
testetlen vágyad
éltető érzésekért
partravetetten tátog,
de egy kegyelmes
kéz jóvoltából
már rá is borul
a jótékony szemfedél.
a szabadnapos szív
önelégülten henyél...

Szemfényvesztőhely

jégcsap-ujjú hajnal

markába hajítottál

egyetlen mondattal...

így fulladt részvétlen éjbe

a védtelen nappal.

áttetsző életünk

csak szemfényvesztés ,

csúfondáros csoda!

a nap holnap nélküled kel:

lejárt az illúziók kora.

Búfelejtő

itt már mit sem ér
holmi poharazgatás!
a felejtés hordójából
kell bőszen vedelni,
minden édes pillanatért
száz keserűvel fizetni.
könyékig túrni
szemétdombra
vetett emlékekben,
összetépni
a gyönyörű képet,
mit kincsként dédelgettem,
szavakat temetni
jeltelen sírba,
rázkódó vállal,
hangtalan sírva...

Lánglovag

szemembe nézni
vak voltál!
legyek hát
sivár szobádban
én az oltár,
s előttem térdepelve
kívánságod csak annyi:
előttem halni!
füstölögj csak,
s láng híján
remélem elfogadod:
tűzben bármikor égek,
ám füstbe nem fulladok!

Könnysugár

függöny résén besurranó

tétova napsugár-

szemhéjam maga alá temet

igazgyöngyként

gurulsz tovább:

könny lett a neved...

Katalízis

nálad koldulnak vágyaim-
álmom karodba röpít.
s bár nyirbálják vágyaim
ádáz hétköznapok,
melletted-általad
lüktető, igaz vagyok.

Falon átkopogó

tárt szívvel üldögélünk
egymással szemben
buta-boldog kis
világaink közepén,
építünk érvekből
vastag falakat
közéd, s közém...