Formabontó köszöntő

kínok szögesdrótját
feszítette komoly-szép fiúarcod
mögé korán a sorsod.
rossz genetikai kódot kaptál,
vagy csak egy lidérc babrál
a potmétereden,
hogy a belső-tengeren
saját törvényed örvénye
húzzon mélybe, és taszítson felszínre,
míg hörgésnyi levegőt veszel,
míg hited és önkritikád
önkezű áldozata nem leszel...

Bonnie és Clyde update

lehetnénk mi az új bonnie és clyde...
itt ez a töméntelen kilobyte,
garázdálkodhatunk kedvünkre,
betűt betűbe fűzve,
legyűrve a topográfiát,
meet-elhetünk minden reggel,
boot-imát mormolva
(áldassék az egyetlen enter),
ide nem kell autó és fegyver,
 elég pár trójai,
ennyi a mai küldetés,
ülve, kényelmesen
hátradőlve verbál-öldökölhetünk,
nincs hulla, se falra fröccsenő
remegő agyvelő,
ilyen ma egy menő
net-gengszter páros,
halálos delet-et kap
az egész fantomváros...

Nevörendingsztori

szorri, de meddig várat
még magára a hepiend?
ha az ösztön lepihent,
mitől tántorog feléd
menetrend szerint a lélek?
halott wolfram izzótól
fényt meddig remélek,
és minek a temérdek
viszki generálta hiszti,
ha már a küszöbön botlik
az inger?
hová tűnt, mikor ugrottam,
miszter?

Visszatérő rémálom

lerogytam egy járdaszegélyre,
azon tépelődve, mivégre
füstöl el bágyadt cigarettákba
sodorva az életem,
és mit keres feszült síneken
hattyúnyakam,
de főleg: Villon nem tévedett-e,
a seggnek mily súlya van...

Őszbe forduló

fáradtan ébredt a nap.
reggel avarszín sugarak
lopták magukat szemembe,
a fal is rőt-aranyra festve ragyog -
odakint dideregnek a hajnalok.
tegnap még vörös pipacsok szirmait
simogatta szégyentelenül a szellő,
mára ráncos homlokú felhő
uralja a búzavirágszín eget,
a levelek sápadón búcsút intenek
a feslett ruhájú faágnak.
gólyák, darvak szállnak délnek,
az ősz utat tapos lassan a télnek...

Te-hetetlen

Szeretlek!
Visszavonhatatlanul,
gyengéden és vadul,
őrjöngve, dacosan,
lábujjhegy-hangosan,
puccosan és pőrén,
igazat hazudva,
sutba dobva a relativitást,
feledve csalást, ámítást.
Elejtek minden vádat,
ma már csak tehetetlen,
szorongva nézem,
ahogy lelked elszivárog
egy csöppnyi résen.

Morendo

még így is -
áldatlan, átkos létünkben
feszesre tudod húzni gúzsom
pókháló-erős szálait,
s én belefeszülök,
lúdbőrözve félek, mikor látom,
hogy testetlen tántorog
tőled hozzám a lélek...

A háló hőseire

Mennyi mirelit mosoly, hideg ember,
enter mögül szökött téboly-playboy,
és seregnyi puccos parázna...
Hol láncait, hol a rongyot rázza,
de láza már semmitől nem szökik az égig,
csak végigballag sanyarú sorsán,
és birka módján kántálja
a szerinte-valót -
fölötte kutyát ugat a hold...

Rezonőr

Az az utolsó, még képlékeny pillanat,
a ravasz remeg kegyetlen ujjam alatt,
és máris csattan a szeg a hüvelyen.
Nem magamért teszem -
tenyerem csupa csatakos izgalom,
s nincs irgalom, a harcot megnyerem...