amit az ember nem lép meg,
az marad édes-bús emléknek,
vagy a nemlétnek örökíti át,
akár a szamár az iá-t a génekkel,
de én ezzel mit kezdjek?
a vég megteszi kezdetnek...
kezdetben vala az ige,
most meg lehajtott fővel istentelenül
csak húzzuk súlyos igánkat,
és gigánkat fel-alá mozgatják
a visszanyelt epeszín nyálak...
hát most hogy mondjam el anyámnak,
hogy nem ízlik a lét?
kétrét görnyedt énem
sikítja zsigerből:
én nem, én nem, én nem
akarok a földön(rend)kívüli lakó
lenni! csak tessék szépen
engem egy kicsit szeretni,
és nyomjon barackot
a szőke fürtű fejemre a mama,
és ne legyen migrénes rohama
két tárgyalás között,
mikor én hörögve nyögök
és taknyom-nyálam egybe',
és nem értem,
miért nem vagyok szeretve...
alább a lábjegyzet:
nem kérek több
drága kekszet,
csak egy mosolyt,
csak egy felet,
amibe belefeledkezhetek
-nem hetek- de még így
45 év múltán is,
és akkor nem lennék vulgáris,
mert szeretve voltam, vagyok, leszek...
anya, megint hol a pokolban fáj a fejed?
én most megyek...
