Oldalak

2010. január 28., csütörtök

Pokolbál


Könnyű léptű, halovány leányka,
- benne léha vágy még fel nem ébredt -
sápadtan készült álarcos bálba,
régi vágya: titkos álom-élet.

A tej-szín orcát fedte maszk homálya,
de midőn egy ifjú mellé lépett,
s erős karját fonta derekára,
a fehér álca vörös lánggal égett.

Ám túltéve magát első haragján,
keze megpihent a fiú kezén,
s zene csendült fel angyalok hangján,

értő fülnek izzító költemény.
A nő már repült partnere jobbján,
s az ördög kacagva súgta: légy enyém!

Óda a pálinkához

Ó, páratlan párlat,
te isteni nedű,
fals hangszerek között
szépszavú hegedű,
ledér gyümölcsök
ínycsiklandó, illatos kincse,
kilincse mennybe
vezető ajtónak,
te, kivel az izzó nap
az ízlelőbimbónak üzen,
légy balzsamos tüzem,
te, eszenciák eszenciája,
kiért sok bohó ínyenc
hiába lohol Párizsba,
jer, hadd kóstollak,
jó magyar pálinka!

Igazság(?)

A sóhivatal ajtaja előtt
hosszú, tömött sorok,
elszorult torok,
bennrekedt indulat,
"mondhatta volna
szebben, kislovag".
Égető, forró gondolat,
fogak alatt csikorgó,
félig visszanyelt szavak,
ín feszül, majd' szétszakad
ütni kész öklökön,
rinocéroszbőrökön
gellert kapott fricska,
félignyílt bicska
minden zsebben.
Szemük se rebben,
állnak, dacosan
valós vagy vélt igazságuk
biztos tudatában-
pedig az odaát van...

Hamvába holt

Hamvadjon mi sosem lángolt,
nem melegített!
Félelmed markában
vergődik riadt szíved,
amit szívemhez láncolt
testvéri szerelem.
Mi lett veled?
Mi lett velem?
Tenyerünkből
kifolyt az idő,
rettegésünk túlnő
minden reményen-
ahhoz is gyáva,
hogy féljen...

2010. január 24., vasárnap

Lemondóka

Tenyeredbe simítom
minden sóvár sejtem,
s te szemeddel égetsz
bőrömbe jeleket,
kristály-könnyem
sistereg, mikor izzó
mosolyodra ejtem,
szivárvány káprázat
surran át fejünk felett.

Téged én, vagy te engem:
vak világtalant hiába vezet...

Holdkórista

Napfény zúdul át ezüst-szín ablakon,
aranyát szemhéjam alá csorgatja,
álom-nehéz pillám alól félvakon
kacsintok naptól száműzött holdamra.

Ha tehetném, egy szikrázó hajnalon
lefognám azt a kart, hogy ne forgassa
az idő kerekét, hisz minden dalom
a tűnő éjjel együtt hal holnapra.

Cinkosom, Luna, és mind a csillagok,
ők fogják, vezetik reszkető kezem,
hisz halandó, földi nővérük vagyok.

Visszfényük ragyog hűs tekintetemben,
s én minden reggel beléjük olvadok,
végül a nap felszívja holdcsepp lelkem...

2010. január 19., kedd

Nőstény ördög

Kis szarvacskákkal fejemen
festenek a falra,
de az utolsó táncot mind
velem akarja járni,
hogy parázs szememben bármi
áron önmagát lássa
felizzani utoljára...

Távozóban

elfelejted hamarosan a nevem,
arcom kontúrja is olvad a hóval
bábeli hangzavarba fúl énekem,
nem leszek más,mint elhaló, fakó dal...

2010. január 13., szerda

Alibi élet

fáradtan ébredek,
éberen álmodom,
rányomom
rosszkedvű bélyegem
erre a napra is,
arcomra hamis
mosolyt biggyesztek.
megvesztek bennem
a szelíd örömök,
gyönyörök állnak lesben,
de én kiestem a sorból-
nehéz felnézni a porból...

2010. január 11., hétfő

Öregapám

"A sas nem fog legyeket"-
ezt dörmögi, és borért
szalajtja el a gyereket,
hadd támadjon valami
apokaliptikus látomása,
vagy hízzon a mája-
ne kínozza magát hiába.
Vacsorára az asszonytól
pörköltet rendel,
nem, az uborkasalátába
tejföl nem kell,
különben letöri a derekát!
Kéne tudni már a rendet legalább!
meg hogy ki az úr a háznál...
Végre csendet!!
A fejében valaki édes-búsan
lantot penget,
ezen végre elandalodik.
odakinn már hajnalodik,
bebújik a nő mellé,
az asszony-szagú ágyba.
Édesdeden elalszik-
holnap is ilyen
gondoktól terhes,
nehéz nap várja...

Mámor-szonett

Éles fogaival húsomba mar,
keze titkos rejtekem kutatja...
Minden érintése után vad vihar
ébred bennem, és nem csillapítja

semmi más, csak ha teste betakar,
és védőháló nélkül zuhanva
velem együtt a mélybe- belehal
és feltámad újra, mint nap napra.

Mennyeknek mennye, pokloknak pokla-
veszedelmes, vad kirándulás múltán
visszatérünk a hétköznapokba.

A dallam elhal az érzések húrján,
és mi mégis-egymástól ragyogva
kacagunk a világ minden búján.

2010. január 7., csütörtök

Hasadt angyal


amíg a hangok
azt suttogják a fejemben,
hogy nem kell félni,
minden rendben,
én itt csendben
megőrülök,
mert az egyik pillanatban
egy felhőn ülök,
felhőtlen hangulatban,
de lenézve
szomorúan látom,
hogy valahogy itt ragadtam,
egy ragacsos,
nyúlós pillanatban,
és ha a felhőn ülő
magamra felnézek,
már végképp
semmit nem értek...

Vérehulló

szűz hóban virító pipacs
életet játszik.
nem tudni, színész-e,
vagy holmi ripacs-
rózsának látszik.
vörös a fehérben,
fehér női kézben
szökő vérré válik...

Tébolylakoma

míg hús volt csontjainkon,
mohó szájjal belőlünk
jókat harapott,
most magunk rágcsáljuk le,
amit a kapzsi téboly
még rajtunk hagyott..

2010. január 6., szerda

Metamorfózisaid

tavasszal te vagy
önmagam árnya,
amin kacagva átlépek,

nyáron szökőkút
híd-szivárványa,
amin más világba érek,

ősszel az avar
halk zizzenése,
amitől már rég nem félek,

télen hópehely
szempilla-léte-
könnyé lesz, mire felnézek.

Déli-báb


látszat által megcsalattál,
elillant, te maradtál
pompás díszletek között
ünneplőbe öltözött
egyszerű lélek.
miértjét rég nem kérded,
sárgára hízik a csalók mája,
szorosra zárt szemhéjad mögött
izzik egy fáta morgána.

Koldusopera

nincs jussa
amit követelhetne még...
számtalan várakozásteli napot,
csalódástól csúfos estét
könyvel el.
könnyet nyel,
aztán újra biztató
gondolatokat hizlal agyában-
hős-magát látja
egy füstös kocsmában,
ahol széltében hosszában
azt híresztelik róla:
ő korának megváltója.
egyre csak rója
a rá kiszabott köröket,
söröket önt le torkán,
orkán mód süvölti
magvas gondolatait.
izzik, lobog és lángol,
táncol-ha kell- az asztalon,
azt hiszi fennen,
szabadon szárnyal,
szavakkal fest,
kontúroz, árnyal-
így fejezi ki magát,
szavát kísérőül
vedeli mindenki.
nem sejti, nem érzi,
hogy e kotyvalék is
a budiban végzi,
hogy ez nem dicsőség,
nem diadal,
csupán múló mámor-
másnapra macskajaj.
mindenki kiokádja magából,
és marad ami volt-
egyszerű koldus,
akinek sosem jut juss...