Oldalak

2009. szeptember 21., hétfő

Léptek

könnyben oldódó
fájdalom - instant.
távolodó hátadon
a remény utolsót
csillant...

Vágykeltő

érzés...
köldöktől
indul,
araszol,
egyre
feljebb,
tarkódig
kúszik,
bizserget,
őrületbe
kerget.
mindened
vacog,
dacod
oda
magad
adod...
alább
hagy
reszketésed-
magad
sem
érted...

2009. szeptember 15., kedd

Múzsacsali


múzsám elszelelt,
vagy elrabolták-
szárnya kelt...
kutattam
a szekrény mögött-
néhanap oda szökött,
máskor a függönyön
szokott billegni,
de ma
sehol senki!
jól nézek ki...
ezúton üzenem:
türelmem fogytán!
nem képzeli,
hogy tán
itt maradok
múzsa nélkül???
fejem zöldül-kékül,
mikor belegondolok,
mennyi lenne a dolog ,
s egy árva rím
sem tör rám!
tudom,
az én hibám,
nem bántam
vele csínján,
de jöjjön
nyugodtan haza,
majd lazábbra
veszem a gyeplőt,
nem leszek
annyira fennkölt...
sőt!
az évi rendes
szabadság is
megilleti, ha végre
visszatér ihletni!

Tolófájások


...
pont ott
tartunk,
ahova:
fel-alá,
té-tova
kezekkel
kezelünk
szavakat-
testhezálló
a feladat
adva van
minden
mi kell
bele is
fogunk
halni,
vagy mi
leszünk
az elsők
akiknek
nem jött
össze vissza
térünk
magunkba
folytjuk
feszítjük-
oldjuk
...

2009. szeptember 13., vasárnap

Konok szirén


tudom,
ez a lépés
nem kéne,
de kitépve
magam-
magamból
mi maradna
abból, mi
lényem lényege?
Téged-
magam-
felnemadó
énem éneke
akár
szirének dala:
hihetnéd-
semmi baja,
csak álnokul
hív-csalogat,
füledbe dúdol
hamis dalokat...
de mire a
vihar elvonul,
s kitisztul az ég,
rácsodálkozol,
hogy makacsul
ott ül még...

Ahogy akarom...

vakon botorkálok,
bele mindig,
épp a legmélyebb
gödörbe,
s körbe-körbe
tapogatózom
tanácstalan,
látványosan
földhöz verem
magam,
de legalább a
magam verme,
kény-kedvem szerint
vergődöm benne..
hiába is dobtok
mentőkötelet,
én innen sehová
nem megyek!

Ssssssssss...

Ha már most elsuttogod
minden titkod,
marad-e valami,
amit el akarsz
majd mondani,
csillagtalan éjjelen?
Úgy képzelem,
csak a szemed villan,
de nem illan
el a félelem-
mert rettegni
fogunk, nagyon...
Hagyom, hogy
vacogó ujjaid
átfolyjanak
tenyerembe,
mégse számíts
kegyelemre:
akármit nem veszek be,
ne ámíts!
Nem kívánok igéző
szavakat hallani,
mikor nincs
miről vallani!

2009. szeptember 12., szombat

Cupidórémi...

megint nagyot kortyoltam
valami keserűből,
mikor mámor-ízre vágyva
beleittam egy
agyondíszített pohárba.
azt hittem 10-kor
ámor vár rám,
de a kis balga-csalfa
nyilait otthon hagyta
lógva,
akárcsak engem, itt,
lövetlen
(a töketlen!)
de a mindenit,
valahol csak van
egy szabadnapos cupido,
vagy szerezzek egy enervált
(ám annál jobban beretvált)
férfiút a kupibó'?
nem,
én nem érem be
ennyivel!
inkább nem
nyilazok senkivel!

Nova

egy hold alatt,
más-más helyen
koccintottunk egymás
egészségére.
emlékszel?
aznap gyémántok
gurultak fel
szememből
az égre

Fizetni mindenért

itt már mit sem ér
holmi poharazgatás!
a felejtés horójából
kell bőszen vedelni,
minden édes pillanatért
száz keserűvel fizetni.
könyékig túrni
szemétdombra
vetett emlékekben,
összetépni a
gyönyörű képet,
mit kincsként
dédelgettem,
szavakat temetni
jeltelen sírba,
rázkódó vállal,
hangtalan sírva.

Alternatívák

megint üljünk fel
egy körhintára?
tisztára vidámpark,
vagy vidám barakk?
na várj!
kezem közé hadd
kapjalak
lesz ott ölés,
vagy ölelés...
öledbe bújva
szabadulok,
vagy örökre
maradok valami
tökéletes helyettes
kit témából
sémába helyezhetsz?
ne kérd a halált,
kérj meg engem,
suttogjak füledbe
ezer badarságot,
simítsam lényem
tenyeredbe...
el fog férni,
meglátod!

2009. szeptember 10., csütörtök

Csúcsok


tessék, csak tessék,
uraim, pillantásukat
képeimre vessék,
de ne nevessék ki,
tessék alaposan megnézni,
különben
kivesézem magukat,
pláne ha magokat
szórnak flört helyett...
de az is lehet,
hogy fölmegyek
egyszer a Parnasszusra,
onnan majd
elsorolom egy szuszra
minden búmat-bajomat.
addig mulattassák magukat
egyéb molett hölgyekkel,
(szerintem megkapó látvány,
tele hegyekkel-völgyekkel)!
nem is kell megvárniuk
míg odaérek,
mert ha végre
felkapaszkodom,
vissza se nézek...

(csak útba ne essen a Tajgetosz,
akkor nekem régen rossz...)

Szívtapasz

szívemen maradt
egy hatalmas heg...
valaki mondja
már meg,
mit tegyek ellene?
kellene egy
szív-összehegesztő...
tudom, kissé
hajmersztő kérés,
hisz fél év, és
magától is behegedne,
nem is vagyok
annyira belegebedve.
épp csak kicsit
megkeseredett a szájízem...
(hol a szájvizem?)
elég-e ellene
pár mézes csók,
meg kétes bók?
hisz mind megvolt,
de pirinyót sem
változott a helyzet,
szívem merő seb lett,
s a tapasztalat
azt mutatja,
semminő tapasz
nem segít rajta.

Ég velünk!




értem,
hogy értem haragszol,
de akiért a harang szól,
már nem én vagyok.
nekem harangoztak régen,
többet vagyok
halva, mint ébren-
álmodom vagy csípj meg,
vagy vakard ahol viszket
a legjobban! tégy olyat,
mitől szívem utoljára
megdobban,
mert döbbenni
már unalmas- minek?
vasárnap,
mikor felvágom ereimet,
légy ott,
vagy maradjon el a légyott!
lennék "égben megóvott halott",
kit mindenki istenít,
de az Istenit,
engedd, hogy elengedjelek!
túl nagy itt a meleg,
s én nem úr- de nő
vagyok a pokolban is
bár odaútra
szóló jegyem hamis,
mint a hang, mit kicsiholsz
magadból. vedd le már
ujjad a ravaszról,
nem áll jól, hogy jótállsz
magadért, vagy értem,
s nem értem e porondon
mit keresünk...
nincs kenyerünk,
mit együtt együnk!
(vagy komisz kenyér ez)
feszélyez,
hogy veszélyes
játékot játszunk -
láttatunk, de nem látszunk.
ellejtem
(helyetted kis virág)
nászi táncunk,
egyre szűkülő körökben,
őrült örömben tobzódva.
kiszögezem ajtódra
hogy a hely megtelt...
 felhúzom a vekkert,
hogy e (de)generált
mámorból
időben ébredjünk,
s álmosan mormoljuk:
ég velünk!

Tabula rasa

ujjaim közt
átcsorgó
mosolyom:
ajándék...
vidd, vedd el!
de látom már,
neked nem kell
sem jel, sem szó,
sem jelképes,
sem kézzelfogható.
hát feltartom tenyerem.
s egymás nyakára
hágnak a napok,
kővé dermedt
soraik közt
visszaballagok,
hogy napot
újra napra rakva
a végtelen kezdte
felé tartva,
kezem adva kezedbe
elvezesselek
egy új végtelenbe.

Sajgó


sosemlesz jövőnk
fásultan fordult át
sosemvolt múltba,
csak én matatok
tétova ujjaimmal
zizegő selyempapírba
rejtett emlékekben,
s monoton hajtogatom
átkozott neved
minden nélküled-napon
újra meg újra...

Bujtogató

higgye el, jó uram,
nem bánt,
hogy nekem ily
sanyarú sorsot szánt
az élet -vagy maga
(nem is tudom
kinek erősebb
ez ügyben a szava...)
létem utolsó perceit
majd magányban
morzsolgatom,
már latolgatom
rúzsom alkalomhoz
illő árnyalatát,
nekem senki
ne mondja: nahát,
stílusosan halni
se tudott
e szegény pára!
bár ha belegondolok
addig vár még
ezer ízes dolog:
szökkenő szavak,
buja bújások,
enyhe túlzások!
de legyen nyugodt!
míg valaki leendő
síromat ássa,
én másra
nem gondolok,
csakis magára!
önnel kész
vagyok halni,
bár önért soha...
(a sors mily mostoha)
még egy rongyos
rímet kerestem,
s nem hiába:
lehetne öné a testem,
ha nem lenne ily
haláltmegvetően gyáva!

2009. szeptember 4., péntek

Kulcs a lábtörlő alatt

hiába kelletem magam előtted,
te csak ásod a kertet,
addig én megint összeforrasztok
pár szétesett verset. összeterelek
szétszéledt szavakat,
döntök helyetted: tabukat, falakat .
a feladat testhez áll,
bár testem másért kiabál - érted!
nem érted, vagy nem mered?
mitől vagy ily merev?
erre semmi okod, hisz még csak
a kezem fogod elengedni
magad kéne, s végre
megtörténne a csoda,
vagy legalább langyos mása,
a csodácska,
de egyre másra
vágysz te is, ne tagadd:
ott lent nem büszkeséged
dagad, nem csak én
kaparom a falat
kínlódva kéjtelen éjeken,
mikor az értelem háttérbe szorul,
a józan észnek bealkonyul,
s a vágy a homályból
vigyorog konokul ösztön-énemre...
térj hát a lényegre!
vagy térjek én? magamhoz
szorítsalak, állítsalak
fel, vagy falhoz?
ígérjek? igézzek? igázzak?
add uram, hogy ne hibázzak!
ha végeztél a kerttel,
mint én e szegény verssel,
s kedved, erőd még maradt:
kulcs a lábtörlő alatt...

Végre itthon

zaklass fel,
hogy megnyugodhassak.
égess el,
hogy feltámadhassak.
ne érints meg,
hadd vágyjak rád.
lazán dobd lábam elé
az összes hibád,
hogy ok nélkül
szerethesselek,
s mikor végre
tudatom mélyére
temettelek,
újra kopogtass
be hozzám,
mint rosszlányhoz
a kuncsaft,
és annyit mondj csak:
megjöttem...
aztán sokáig, csendesen
csak állj szorosan
mögöttem!

Illékony

milyen jó is nem szeretni!
nem remegni, ha nem látlak,
gondolatban nem marni
csókokkal a szádat.
kész szerencse,
hogy bőröm
nem hívogatja ujjad,
s a fránya szerelem
nem késztet arra,
hogy ágyamon
balra nyúljak
félszegen azt kutatni,
tested akart-e maradni,
vagy a nem-szerelem
magával vitte
kézen fogva,
s csak én fekszem
ott fogvacogva...

Ennyi

te legalább sejted,
ki vagyok!
nem vársz többet tőlem,
mint amit magamtól
magamból adni tudok.
csodáim rég elosztogattam,
nem fog már ima,
sem átok rajtam.
fáradt vagyok,
s néha nagyon félek...
megváltást
rég nem remélek!

Szerepcsere

nem, nem és nem bánom,
hogy kacagsz rajtam,
vagy a sipkámon,
hogy mosolyom
tükröződik arcodon,
s nem tudni,
a kép vagyok-e,
vagy a tükör, mi görbe.
bár most ormótlan cipőmbe'
én botladozom,
s kényelmesen te dőlsz hátra,
mikor senki nem látja
te is belefuthatsz fejjel
egy habos tortába,
vagy belerúghatsz
egy teli vödörbe,
esetleg orrodra koppinthat
egy morcos törpe...
akkor csak nézel ámulva,
hogy fordult a kocka,
s ott állsz majd
méltóságtól-illúziótól fosztva...

az ott én vagyok.

az ott én vagyok.
láthatsz, hisz látszom...
játéknak látszó
látszatot játszó
figura csetlik-botlik
ott fent a vásznon.
nézem, amint
magamat játszom,
s azt akarom,
hogy még a látszat is
másnak látsszon!